A piros tollú nyilvessző

A felhangzó sziszegéstől megrémült mén oly hirtelen ágaskodott két lábra, hogy lovasának esélye sem volt megmaradni a nyeregben. Fájdalmas nyögés szakadt ki Leonából, ahogy nagyot puffanva földet ért. A gyep puha volt, mégis úgy érezte, mintha egy súlyös pöröllyel vágták volna hátba. Kiszaladt belőle a levegő, és egy pillanatra elsötétült a világ. Még hallotta ijedten menekülő lova patáinak dobogását, aztán az egyre közelebbről hangzó sziszegő zaj arra késztette, hogy rémülten felnyissa a szemét, visszaszorítva a fejében lévő, ájulást előjelző zsibongást. De rögtön meg is bánta, mert jobb lett volna nem látni, amint a felmagasodó hüllő támadásra készen kibontja vörös taraját, és megvillantja nyitott szájában éles méregfogait. Leona megkövülten várta végzetét, tudva, hogy már nincs esélye menekülni. A sárkánygyík mégjobban megemelte fejét, mielőtt lecsapott volna az előtte fekvő nő lábára, aztán...

Aztán egy halk pendülés, surranás, és sutty! A hang hasonlatos volt ahhoz, mint mikor a várbéli katonák nyila széthasítja a gyakorláshoz kitett túlérett dinnyéket, hogy aztán robbanásszerűen förccsenjen szerte a gyümölcs húsa és leve. Csak most épp a sárkánygyík fejét verte át egy nyílvessző. Leona ámulva nézte a lehanyatló állatot, és a belőle kiálló vessző végét. A várbéli katonák mind fehér, vagy szürke tollazatú nyilat használtak, ezen azonban félelmetkeltően vöröslöttek a tollak. Mintha csak azt lettek volna hivatottak hirdetni, hogy kirepítőjük nagyon – nagyon veszélyes ember. És amikor Leona felnézve megpillantotta megmentőjét, összeszorult a torka. Mert aki ott állt tőle pár méternyire valóban tiszteletet parancsolóan nézett ki. Sötét, szigorúan ívelt szemöldöke tán még barna szeménél is jobban kiviláglott világos bőrű, sima arcából, ahogy feszülten figyelte a lelőtt állatot, mintha arra várna, hogy megmozdul-e még. Balja szorosan markolta az ijjat, jobb keze várakozón lebegett oldala mellett, hogy villámgyorsan nyúljon ujjabb nyílvesszőért, ha szükséges. Minden tagjából sugárzott a feszült figyelem, a magabízó, higgadt erő – Leona végtelenül férfiasnak találta, noha karcsú termete, arcának lágy vonásai nagyon fiatalnak mutatták a vetet. Mert – noha Leona még sohasem látott erdei embert – biztos volt benne, hogy a furcsa – zöld ruházatú alak egy vet. És ettől csak még inkább félelmetesebb lett a lány szemében, aki csak suttogva és rémülten hallotta beszélni a várbelieket az erdőlakókról, ha nagy ritkán szóba kerültek. Őt magát is azzal ijesztgette hajdan a dajkája, mint minden más , ha rossz, hogy érte jön egy vet, és elviszi.

A hátában új rohamra indult a fájdalom, amitől felnyögött, és lehunyta egy pillanatra a szemét. Mire újra kinyitotta, a férfi már egész előtte térdelt a nedves fűben, és aggódva vizsgálgatta. Eltűnt belőle az iménti félelmes magabiztosság, most inkább látszott ijedt fiúnak, ahogy hosszú ujjú kezével végigtapogatta a lány testét, sérüléseit keresve. Leona csak a levegőt kapkodta, és babonás félelem töltötte el a lelkét az erdei ember gyorsasága láttán. Hiszen csak valami bűbáj segítségével teremhetett mellette egy szempillantás alatt több méternyi távolságból. Aztán nem volt több ideje ezzel foglalkozni, mert olyan fájdalom mart belé, ahogy a kutató kéz hozzáért a hátához, hogy sikítania kellett. A vet mormogott valamit, aztán lágyan és óvatosan fölemelte a lányt a földről a karjaiba, és sebesen elindult vele. Leona önkéntelenül is a férfi nyaka köré fonta karjait, hogy kapaszkodjon, noha egyre inkább hatalmába kerítette a fájdalom és a félelem. Mert az a sűrű felé vette vele az irányt, minden lépésével távolodva a tisztástól, a falutól, a Leona által ismert világtól. És ahogy a fák egyre inkább eltakarták a napot a fejük fölül, úgy sötétedett el a lány tudata is.

Arra eszmélt, hogy hason fekszik valami fűből és puha mohából készített fekhelyen, és tűz pattogását hallja a közelben, annak melegét érzi. Kinyitotta a szemét, és meglátta a tűz mellett szorgoskodó fiatal erdőlakót, amint éppen a tűz fölött melegedő tál fölé hajolt. Noha a lángok csak oldalról melegíthették, Leona a hátát is melegnek érezte, és a fájdalom tovatűnt belőle. Legalábbis ezt hitte, amíg meg nem mozdult, akkor viszont újra belehasított a , bár sokkal tompábban, mint utoljára. Így is kiszakadt belőle egy nyögés, miközben felült. A vet rögtön odakapta a fejét aggódó arccal, aztán megnyugodva védence látható jobbanlététől, figyelmét újra a fortyogó lé felé fordította. Merített belőle egy kis tálkába, majd a lány felé nyújtotta:

– Idd meg, kisasszonyom! Gyógytea. Segíteni fog.

Halk, lágy hangja nyugtatóan szólt, és Leona automatikusan elvette a csészét. De közben szeme elkerekedett a csodálkozástól, hogy saját népe nyelvén hallja szólani az erdei embert, noha kissé más, dallamosabb hangsúllyal ejtette a szavakat, mint azok, akikkel eddig Leona életében beszélt.

Miközben a forró italt fujdogálta és kortyolgatta, lopva körülnézett a helyiségben. Valamiféle kunyhónak nézett ki, és kipillantva az ajtót jelentő nyíláson, Leona döbbenten vette észre, hogy egy magas fa tetejére építették. Ijedten kapta a szemét a vetre, s az megnyugtatólag újra megszólalt:

– Ne félj kisasszonyom, itt semmi bajod nem eshet. A hátad csúnyán megzúzódott, de a gyógyítónk kenőcse nagyon jó hatású az ilyen bajokra. Most még ne mozogj vele sokat, de egy – két nap múlva, ha már elég jól leszel, elkísérlek a faludba.

– Vagyis az erdő széléig, ahonnan már baj nélkül hazajuthatsz – tette hozzá tétovábban. – A házban élő emberek nem nagyon szeretik a magunkfajtát, s jobb a békesség – mondta még kis grimasszal az arcán.

Leona hallgatott egy darabig, és próbálta rendezni gondolatait, érzéseit. A vet nem csak megmentette az életét, és segített rajta, de udvarisabban bánt vele és beszélt hozzá, mint bárki, akit eddig ismert. És nyílt arcába nézve a lány rájött, hogy minden tőle való félelme alaptalan volt: a fiatalember lenyűgöző megjelenése mellett végtelenül kedves és jóakaratú.

– Azt hiszem, a házban élő emberek nagyon keveset tudnak a magadfajtákról, és sajnos túl sokat hisznek. – mondta végül magára is célozva bűnbánóan.

Felnek, a fiatal vetnek igaza volt: 2 nap múlva Leona, bár még óvatosan mozogva, de már útra képes állapotban volt. Legalábbis ami a testét illeti. De a szíve egyre inkább elnehezült, ahogy közeledett az indulás órája.

Miért? – tette fel magának a kérdést Leona, Harma várurának egyetlen leánya, a nemes kisasszony, kinek kezéért már több kérő járult atyja elé, s aki csak zsenge kora, meg a várúr számító akarata miatt maradt még hajadon, mert apja oly tehetős és hatalmas úrhoz szánta, aki még nem jelentkezett érte.

Miért? – kérdezte Leona a szívét. – Miért versz sebesebben, ha ránézek? Miért dobogsz itt a torkomban, ha közel lép, és megérzem a bőrének, hajának, ruhájának illatát? Miért lassul le ütésed, amikor a szemembe néz mindent látó barna pillantásával? És mi az az édes zsibongás az ölemben, mikor elfigyelem izmos karja mozdulatát? És miért a félelem a perctől, amelyben majd elbúcsúzik tőlem?

Hisz ennek így kell lennie, nem lehet másképp.

Nem lehet másképp. El kell engedned őt. Ő nem ide tartozik. Szépséges virág, de kertekben nőtt fel, nem itt az erdőben. Elszáradna melletted, ha itt tartanád. Mégha maradna is... Mert talán maradna... De nem. Nem. Mennie kell.

Fel elfordította fejét a mellette lépkedő karcsú alakról, és helyette inkább a nedves avart vizsgálta. Hirtelen szemébe ötlött egy fehér virág. Gondolkodás nélkül lehajolt érte, és leszakította, majd mielőtt megbánhatta volna, odanyújtotta a lánynak. Leona megtorpant, elmosolyodott, aztán elvette a virágot.

– Szarkaláb – lehelte. – A legkedvesebb virágom – ragyogtatta rá a szemét Felre.

– Köszönöm. – aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt az arcához, és könyedén megérintette egy pillanatra ajkaival. Elötötte a pír, ahogy rádöbbent, mit is cselekedett, és zavartan elfordulva gyorsan továbbment. Fel egy pillantig döbbenten állt, aztán mély sóhajjal utána indult. Valami azt súgta ott belül, hogy most már semmi sem menti meg a szenvedéstől, amit a lány hiánya fog okozni.

És a a fák egyre ritkultak, egyre inkább közeledett a perc, amikor el kell búcsúznia tőle. Aztán már ott is álltak az erdő utolsó fáinak takarásában. Leona tétován állt, nem tudta, mit mondhatna, hogyan mondhatna köszönetet, és hogyan vehetne búcsút. Végül szívére szorítva a szarkalábot, megszólalt:

– Soha nem foglak elfelejteni téged, és amit értem tettél – érezte, hogy a hangja remeg, gyorsan elfordult hát, s nekiindult, míg el nem ered a könnye. De végig az úton, míg átvágott a széles mezőn, és el nem érte a vár alatt elterülő falu első házait, magán érezte Fel tekintetét. Onnan visszanézett, de túl messze volt ahhoz, hogy beláthasson a fák árnyékába.

Noha apja állítólag átkutattatta a környéket utána aggodalmában, mégsem örült annyira hazatértének, mikor megtudta, hogy egy vetnek köszönheti lánya életét. Leona hiába győzködte őt, vagy bárkit, hogy egyáltalán nem félelmetes, vagy boszorkányszerzetek élnek az erdőben, hanem csak épp oly emberek, mint bárki más, nemigen hittek neki. Azt tartották, hogy aki ház helyett egy fa tetején alszik, annak csak valami gonosz dolog vehette el az eszét, vagy maga is gonosz. Atyja szigorúan ráparancsolt, hogy eztán kerülje az erdőt, és kilovagolni is csak kísérettel engedte ezentúl. De aztán múltak a napok, és apja nem sokat törődött már vele. Bár a kíséret megmaradt, de legalább rávehette az ő szolgálatára beosztott két katonát, hogy időnként – ha nem is mélyen – de bemenjenek vele az erdőbe. Csak a patakig – mondta – ott nyílnak a legszebb virágok. És míg a két legény elheverve beszélgetett vagy kockázott a lovak mellett, ő egyre messzebb barangolt a víz folyása mentén le – lehajolva virágokért. Valahol a lelke mélyén abban reménykedett, hogy meglátja valahol Felt, holott tudta, hogy nemigen járhat a pataknak az innenső oldalán. És különben is messze elkerüli azt a helyett, ahol nem az ővéinek a beszédét hallja. Ezért aztán nem is igen hitt a szemének, mikor egyik nap, ahol a patak vize kicsiny kristálytiszta tavacskát képzett egy öbölben, a saját tükörképe mellett, ahogy a víz felé hajolt, megpillantotta Felt. A fiatalember egy fa ágán állt szinte fölötte, és onnan nézte őt. Leona azt hitte, a képzelete játszik vele, és nem mert megfordulni, nehogy elillanjon a látomás. Így maradtak egy pillanatig, egymás szemébe nézve a víz tükrén keresztül, és tekintetük beszédesebb volt, mint ezer szó. Vágyódás, sóvárgás sugárzott mindkettőjükből a másik felé, és szomorúság. Aztán az egyik katona kiáltása hangzott, ahogy kereste úrnőjét, egy rebbenés, és Fel már nem volt sehol. Leona oly haloványan és búsan lovagolt vissza a várba a leszálló ködben, hogy a két katona ijedten tekintgetett össze a háta mögött. Az elkövetkező napokban ki se lovagolt. Úgy érezte, nem bírna ki még egy ilyen találkozást. Ki sem mozdult a szobájából, csak ült az ablak előtt, és nézett ki a messzességben az erdő felé. Túl messzire vetve tekintetét, észre sem vette, ami a közelében történt. Pedig ha figyelmesebb, szemébe ötölhetett volna az barna köpennyes alak, aki csukjáját mélyen a szemébe húzva megjelent a vár kapujában a harmadik nap reggelén, mintha csak a heti vásárra érkezne.

Fel, amióta csak elbúcsúzott Leonától, minden nap elment az erdő szélére. Tudta, hogy bolondság, tudta, hogy veszélyes, de nem tudott parancsolni a szíve vágyának. És ujjongott belül az örömtől, amikor először látta meg a lovagló lányt. Az elkövetkező napokban kifigyelte a Leona szokásait, de nem merte megközelíteni a katonák miatt. Érezte, hogy miatta vannak a lány mellett.

Aznap, hogy Leona is meglátta őt, hazáig követte, a ködös idő neki kedvezett. De bár nem sokat láthatott így a lányból, az neki is feltűnt, hogy milyen csüggedten ül a lován. És aztán másnap nem lovagolt ki, s Fel hiába várta a rákövetkező nap is. Harmadnap nem bírta tovább, látnia kellett. Besodródott hát a várba a igyekvők között, aztán meghúzódva egy félreeső helyen csak várt. Szeme ide – oda rebbent, hátha megpillantja valahol. Végül dacolva a leleplezés veszélyével beóvakodott a várkápolna sírkertjébe, ahonnan jól látszottak a kastély ablakai. És itt végre szerencse érte, mert észrevette Leonát, ahogy morzsát szórt a madaraknak az ablaka párkányára. Szomorú és sápadt volt a lány arca, és Fel szíve összeszorult.

Aznap este Leona az ágyában fekve hirtelen erős koppanást hallott az ablaka felől. Már eloltotta a gyertyát, de a telihold fénye elég volt ahhoz, hogy az ablakra nézve meglássa a párkányból kiálló furcsa nyalábot. Kíváncsisága erősebb volt a félelménél, és közelebb óvakodott. A furcsa nyaláb egy csokor fehér szarkaláb volt egy nyílvesszőhöz kötözve. Egy piros tollú nyilvesszőhöz.

A fehér mén elnyúlva vágtatott, hosszú kapaszkodó lovasa vadul ösztökélte.

A fehér szarkalábcsokrot lila követte a következő éjen, majd egy rózsaszín. De aznap kiáltozás verte fel az éj sötétjét, és Leona tudta, hogy Fel – t üldözik a katonák. Szívszorongva hallgatta a hangokat, s a remegés akkor sem szűnt meg benne, mikor látta eredménytelenül visszaballagni a fáklyás őröket. Tudta, hogy Fel többet nem jön el, vagy ha igen, elkapják, mert rájöttek, hogy melyik hatalmas tölgyfát használja arra, hogy a várfalon belülre kerülhessen. Leonát ott találta a hajnal az ágya közepén, előtte a három virágcsokor, és az az egy elszáradt szál, amit Fel a saját kezével tépett le neki. Hol a virágokat nézte, hol a szobáját. És mire a nap besütött az ablakán, döntésre jutott.

– Ilyen korán akar kilovagolni, úrnőm? – kérdezte a megdöbbent lovász, amikor Leona elrobogott mellette az istállóba berontva, de a lány nem válaszolt. A lovász elrohant, és Leona sejtette, hogy nincs sok ideje, amig az őrei meg nem érkeznek. Ülte már meg a lovat férfimódra is gyakran, és most is férfinyerget tett fel a kedvenc ménje hátára. De a közeledő zajokból rájött, hogy felkantározni már nem lesz ideje. Felpattant hát így rá, és a fogva irányítva kivágtatott az istállóból, el a döbbent lovász és a katonák mellett, ki a nyitott várkapun, át a mezőn, neki az erdőnek. Nem mert hátranézni, de tudta, hogy hamarosan követni fogják, vadul vágtatott hát, amíg el nem érte az első fákat. Ott elbizonytalonodott: de a patakig tudta az utat, nekieredt hát. Odaérve lecsúszott a ménről és nagyot paskolva rá útnak indította hazafelé, aztán átgázolt a vízen és belevette magát a sűrűbe. Hallotta az üldözői hangját, ahogy elérik a patakot, aztán a hangok elhalkultak, ahogy távolodott. Ide már nemigen merték követni. Maga is egyre bátortalanabbul lépkedett tovább, és egyre tétovábban. Végül megállt, és a fáradtságtól meg az izgalomtól remegő lábakkal leült egy kidőlt fatönkre. Szeme ijedten rebbent bokorról bokorra egy darabig, de aztán megnyugtatták az erdő szelid neszei, a madarak vidám csicsergése. És az átvirrasztott az éjszaka, a fárasztó menekülés, meg a lombok közt átszűrődő napfény zsibongató melege megtették a hatásukat: sóhajtva ledőlt a farönkre, és pár pillanat múlva mélyen aludt. Álmában megint Fel karjai közt volt, ahogy vitte őt sérülten a kunyhója felé, csak most nem fájt a háta. Ugyanazt a ringatást érezte most is, és hirtelen rádöbbent, hogy nem álmodik. Érezte a férfi bőr mellényének illatát, arcába hullt hosszú, szőke hajának egy tincse, maga körül érezte erős karjai szorítását, és amikor kinyitotta a szemét, ott volt fölötte az a lágy vonású arc, aminek a látására annyira vágyott.

Örömében vadul átkulcsolta a fiatalember nyakát, és hevesen hozzábújt, száját rátapasztotta valahol a füle alatt egy pontra, és nem győzött betelni a gyönyörűséggel, hogy csókolhatja. Tudta, hogy végképp nem szabadna tennie, amit tesz, de már túl messzire ment el, és már nem érdekelte, hogy mit szabad, és mit nem. Akarta, hogy érezze a férfi, mennyire teljesen az övé immáron testestül – lelkestül. Fel leállította a földre, de egy percre se engedte el. Szorosan köréje fonta a karjait, és elkezdte csókjaival elhalmozni az arcát, a haját, a nyakát, ahol csak érte, és közben szerelmes szavakat suttogott minden egyes csókja mellé.

– Édesem, életem, gyönyörűségem! Kicsi virágom, fényes csillagom! Annyira hiányoztál, annyira vágytam rád!

Aztán újra a karjaiba kapta, és nekiiramodott vele, míg csak egy sűrű vadrózsa – bokrokkal körbe nem vett pici tisztásra nem ért vele. Ott lefektette az illatos fűbe, és szorsan hozzábújva megint átölelte. Aztán csak nézte Leonát szótlanul, arcát tenyerébe fogva. Végül a szája fölé hajolt és gyöngéden csókolni kezdte. Érezte, hogy a lány ajkai megremegnek az érintéstől, és vágyakozón szétnyílnak. Csupa puhaság, lágyság volt az egész nő, édes ízű ajkai, hófehér bőre, a vékony ruha alatt jól kitapintható almagömbölyűségű mellei, nagy tenyerével szinte teljesen átfogható tompora. Fel teljesen elveszett az érzésben, úgy simult a lányhoz, mint bújik az anyjához. Akarta, nagyon akarta, hogy az egész testével érezze ezt a puhaságot, ne csak a kezével. Leona számára megszűnt a külvilág. Lehunyt szempillái alatt is Fel arcát látta, és szíve egyre hevesebben vert, ahogy azok az ijj és nyíl markolástól edzett ujjak most hol gyöngéden cirógatták a bőrét, hol szenvedélyesen szorították és simogatták a testét előbb a ruhán keresztül, aztán egyre inkább becsúszva az alá. A csókja pedig olyan gyönyörűséget okozott, hogy már a combjai is egyre nedvesebbek lettek az ölében támadt vágytól. Most ő halmozta el csókjaival a férfi arcát, amíg az kibontotta ruháiból, aztán remegve élte át a kéjt, amikor Fel szája már a meztelen bőrön szánkázott végig a mellén, hogy aztán ajkai közé fogva hegyes és bizsergő bimbóit, soha nem képzelt élvezetet okozzon. A férfi tenyere becsúszott a lány combja közé, és ahogy végigsimított a szeméremdombon Leonából halk kiálltás tört elő: ez már több volt, mint amit el tudott viselni. Fel várt, míg kicsit lecsillapodott az édes nő testének remegése, aztán ujjai kutatásba kezdtek ott a combok között. Kereste feszítő vágya rejtekét, gyönyörének kelyhét, és közben simogatása új izgalmat és eddig ismeretlen zsibongatóan jó érzést ébresztett Leonában. Oly készségesen engedte maga fölé, és lábai közé a férfi testét, hogy Fel szívében túlcsordult a boldogság. Nem tudta tovább tűrtőztetni magát, még kiélvezte a remegő sóhajt, amit nedves hímtagjának érintése csalt elő Leonából, ahogy végigszántott a hegyével a széttáruló női szirmokon, aztán elmerült a csodában, ahogy a drága nő teste megnyílt előtte, és befogadta őt. Érezte, ahogy a forró és nedves barlang feltárul a nyomása hatására, hogy aztán szorosan körbeölelje a behatoló testrészt. Leona csak most értette meg, miért is használják az egyesülés szót férfi és nő ilyen kapcsolatára. Mert valóban olyan volt, mintha eggyé vált volna szerelmével.

Aztán már nem volt más, csak a hullámok, amelyek egyre magasabbra ragadták mindkettőjüket, át egy másik világba, a beteljesült vágyak és lüktető örömök birodalmába.