Világok találkozása 1. rész

Utálom ezt a sznob világot. A szüleim jogászok és természetesen tőlem is elvárják, hogy ezt a hivatást gyakoroljam. Amikor még fiatalabb voltam, örömmel teljesítettem az irányomban támasztott elvárásaikat, vettem részt a fényes, gyémántoktól csillogó, de sznobságtól bűzlő partikon, ismerkedtem össze mások menthetetlenül idióta gyerekeivel, lehetőleg fiaival, hogy aztán később esetleg a nagy reményeknek eleget téve valakivel véglegesen is összehozzon a sors. Testvérem nem volt, így aztán egyedül vergődtem keresztül a szabályoktól és etikettől agyontűzdelt társasági eseményeken. A barátnőim – amennyire annak lehet nevezni az érdekkapcsolatok miatt érdekbarátságokat – sosem értették mi a bajom, így egy idő után felhagytam azzal a vágyálmommal, hogy megváltoztassam, ha legalább egy kicsit is a körülöttem forgó világot.

Magániskolába jártam, így esélyem sem volt „normális” emberekkel találkozni, partizni meg végképp nem engedtek el, legalábbis 18 éves koromig. Akkor is csak a város legsznobabb helyére, ahol csak és kizárólag a krémek krémje, de lehetőleg annak fiai gondolták úgy, hogy amit művelnek az a szórakozás. Hamar felhagytam ezeknek a helyeknek a látogatásával is, mert mérhetetlenül idegesített az a fennkölt önimádat és az egótól ropogósra vasalt öltöny és szövetgatya mennyiség, amivel itt találkoztam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy mennyire sokan voltak humortalan tökkelütöttek és mennyire nem találtam senkit, akivel nem csak a legújabb telefondivatról vagy legmenőbb autóról lehetett fecsegni – ha csaj volt, persze jött a műköröm és a Gucci –, az egymást túllicitáló nyaralási célpontokról és túlzásba vitt „Hogy keféltem magam ezzel és ezzel ” történetekről nem is beszélve.

Szüleim persze azt hitték jó kislány vagyok és mindig is figyeltem arra, hogy nehogy megrengessem őket ebben a hitükben. Otthon is mindig szép ápoltan, rendezetten jelentem meg előttük, a szobámra és a stílusomra még akkor sem lehetett kifogást találni, ha éppen lázgörcsben fetrengtem, bár ennek a látszatnak a megőrzésében nagyban segített az is, hogy munkájukból kifolyólag elég sokat voltak távol. Szerencsére. Szerettem őket, hiszem a szüleim, de nem titkolhattam, hogy nagyon jól esett volna egy kötetlenebb, lazább hangulat otthon, hogy az öleléseket ne csak szertartásból, a megfelelő helyen és pillanatban kapjam meg, hanem szívből.