Különös történeteim 3. rész

Egy ideig elvoltam a Újpesten, de egy év után már idegesített kezdtem unni, ezért kerestem egy másik albérletet és találtam egy tök jót a Városliget közelében. Mivel a liget közel volt, minden este lejártam futni. Voltak rajtam kívül is sokan akik rendszeresen rótták a köröket és néhány hét elteltével már jó néhányukkal intettünk is egymásnak ha szembetalálkoztunk. Volt közöttük egy elég idős nő is, akit az én akkori 25 évemmel egy olyan nyugdíjas hölgynek láttam aki a nyugdíj után sem hagyja el magát. Később kiderült, hogy tényleg nyugdíjas és 58 éves. Messziről egy csinos harmincasnak is lehetett volna nézni, de közelről azért látszott a kora. Viszont adott magára. Copfba fogott őszes – szőke haj, csillogó kék szem, szoláriumbarna bőr, amin azért már itt – ott lehet látni, hogy ráncosodik. Mindig tiszta cipőben és melegítőben futott, a haját pánttal fogta le és egy kis törölköző lógott a nyakában. Az a fajta nő volt akire régebben azt mondták, hogy igazi kis nett nőci.
Egy idő után mindig rámosolyogtam és intettem neki ha összetalálkoztunk, ő visszamosolygott és aprót bólintott ahogy elfutottunk egymás mellett.
Egyik nap délután esett az eső és csupa sár volt a futókör. Gondolkoztam, hogy nem megyek le, de aztán úgy döntöttem, nem vagyok cukorból és nekiindultam.
Mindig a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sarkánál kezdtem, el a Közlekedési Múzeum felé, majd át a hídon a Jégpályánál és a felvonulási tér mellett vissza. Aznap csak a Múzeumig jutottam és azt láttam, hogy valaki próbál a földről feltápászkodni az egyik fa mellett. Mikor közelebb értem, rájöttem, hogy az idős futótársam az.
Megálltam és megkérdeztem miben segíthetek.
– Megcsúsztam a sáros talajon és nem bírok ráállni a lábamra – mondta.
Lassan felsegítettem, a karjával átkulcsolta a vállamat és elbicegtünk egy közeli padhoz.
Láttam, hogy a bal bokája kezd bedagadni és javasoltam neki, hogy talán vegye le a cipőt amíg még viszonylag könnyen le tudja venni. Megpróbálta, de fájdalmas grimaszait látva inkább leguggoltam elé és kifűztem, majd nagyon óvatosan lehúztam a lábáról.
– Hívjunk mentőt? – kérdeztem.
– Ugyan fiatalember! Egy kis ficam. Pihenek egy kicsit aztán hazasántikálok és majd otthon beborogatom. Nem kell ehhez mentő.
– Ha gondolja elkísérem.
– Azt megköszönném. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Szentesi Kornélia vagyok, de szólítson csak Liának – nyújtotta a kezét.