Gréta 1. rész

Lent voltunk a Balatonnál még az évkezdés előtt, két egész hétig; megvolt, jó volt. Apám kocsijával mentünk le ketten a cimborámmal, hazafelé viszont kerülnünk kellett, mert be kellett ugornia még a nagyijához, ott is maradt még egy napot, úgyhogy onnan egyedül vágtam neki az útnak. Nem kellett sietnem, lehetett szép nyugisan menni, át a falvakon, városokon. Ez se rossz, ritkán vezet így az ember, legalábbis én.

Szóval megyek, megyek szép nyugdíjas tempóban, ahogy az kell, a nap süt, a zene szól, a madarak, gondolom, csicseregnek, de ebből értelemszerűen mit sem hallok, lazulok. Egyszer csak, az út mentén állva meglátok két hátizsákos lányt. Stoppolnak! Na ilyen se történt még velem, azt hittem, manapság már senki sem szokott stoppolni. Naná, hogy megálltam. Láttam a visszapillantóban, ahogy felkapják a cuccukat, és indulnak a kocsi felé. Zene lejjebb halkít, ablak leteker, és már oda is ér a szőkébbik:

– Szia! Pestre mennénk. El tudnál vinni?
– Persze, szálljatok csak be.
A szőkébbik ült előre, mellém, a kis fekete meg hátra. A csomagtartó nagyjából tele volt az én cuccommal, a lányok hátizsákjai mentek a kicsi mellé a hátsó ülésre. Aztán már indultunk is.

Beszélgetni kezdtünk, merre jártak, merre jártam, Pesten belül hová, ilyenek. A szemem sarkából jól ráláttam a szőke szép hosszú lábaira, amiből az a kis forrónadrág jó sokat – és sok jót – mutatott. Feljebb sem volt vele semmi gond, az arca sem volt épp csúnya. A kis fekete hajú szépen elhelyezkedett a hátsó ülésen a hátizsákok mellett, mintegy a háttérben, a beszélgetésben inkább a szőke vitte a szót.

Aztán pár perc múlva egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban pillantok a tükörre. Valami mintha odavonzotta volna a tekintetemet. Grétából – mert mint kiderült, így hívták – eddig tényleg csak annyit vettem észre, hogy pici, és fekete a haja. Most pedig akárhányszor a tükörbe néztem, elakadt a lélegzetem. Ilyen szép arcot még sosem láttam. Néha profilból kaptam el, ahogy nézett kifelé a kocsiablakon: pici orr, apró fül, vékony, ívelt szemöldök; néhol félprofilból, ahogy előre nézve figyelte, mit mond szőke barátnője, Viki: mosolyra kész, de komolyságot sugalló száj, okos, de egyáltalán nem fölényes tekintet. És akkor megtörtént a kontaktus: elkaptam a pillantását a tükörben. Akkor nemcsak a lélegzetem állt el, de talán a szívverésem is kihagyott egy pillanatra.

Gréta váratlanul előrehajolt, a két ülés közé.