Aranykalitka 1. rész

Adott egy kis város, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tartozik szívességgel mindenkinek és mindenkinek van néhány mocskos titka. Itt élünk mi. Attila volt a mi kis városunk ünnepelt focistája, aki külföldön is nagy sikereket ért el, majd hazatért és tudásával a helyi csapatot erősítette. Egészen addig, amég le nem csukták és az ország egyik legnagyobb bunda-botrányának gyanúsítottja nem lett. 22 hónapot töltött előzetes letartóztatásban, míg végül haza nem tért, hogy poros kis városunkban töltse az idejét házi-őrizetben. A közhiedelemmel ellentétben azonban a focisták nem ostobák. A mi kis labdarúgónk ugyanis nem a saját lakásába költözött, nem... Eljött az ideje, hogy behajtsa a barátain a nekik tett szívességeket. Így költözött be a helyi kis komplexumba, ami egy szórakozóhelyből és egy 8 szobás hotelből állt medencével és jacuzzival az udvarán.
A helyiek nagy része nyáron előszeretettel használta a kis strandot, így ismerkedtünk meg. Falatnyi bikiniben sütöttem a hasam, utáltam mindenkit magam körül, ahogy ez a kisvárosokban lenni szokott, őt pedig kerülte mindenki. Ha akarták sem tudták volna összekeverni senki mással, hiszen ott virított a kis bokaperec a lábán, bűneinek ékes bizonyítékaként. Nekem is ez tűnt fel először, amikor odajött hozzám. Másodszor a kidolgozott felsőteste, barna szemei és őszülő haja. Talán ez alkalmas pillanat arra, hogy elmondjam: megveszek az idősebb férfiakért. 20 éves korom ellenére sosem találtam vonzóbbat az ötvenes pasiknál, George Clooney számomra az etalon.
– Csatlakozhatok? – kérdezte. Bár nagy volt az esély arra, hogy lerázom, ahogy mindenki tette, semmi félelem nem volt a szemében. Azt hiszem, a börtön vagy ezt teszi az emberekkel, vagy megtöri őket. Úgy látszott, ő elfelejtette, mi az a szorongás.
– Amennyiben nem fogod idevonzani az összes retardált idiótát, aki itt van körülöttünk, csak nyugodtan. – mondtam, miközben levettem a napszemüvegemet. Elismerősen mérte végig derékig érő szőke hajamat, nagy melleimet (köszönet érte az exemnek) és hosszú lábaimat.
– Azt hiszem, inkább elriasztom őket – nevetett, miközben leült a mellettem levő napozóágyra.
– Remek, akkor gyere minél közelebb. Hánynom kell ettől a bandától. Sok mindent le tudok nyelni, de ennyi pletykát és rosszindulatot nehezen.
– Mégis mennyi mindent? – kérdezett vissza pajkos vigyorral. Először nem értettem, de aztán kapcsoltam.