Társasjátékozás után

Furcsa volt Zalánnal egy légtérben lenni egész este. Főleg úgy, hogy Márk ölében és szájában töltöttem azt, magamon érezve mégis acélos kék tekintetét. Most hideg kék volt. A gondolatát is utáltam annak, hogy Márk éjfél körül valószínűleg itt fog hagyni. Zsuzsit, a volt barátnőjét kísérte haza az utolsó vonattól. Nem féltékeny voltam, csak tudtam, mennyire hiányozni fog az illata, az érintése és úgy alapvetően a közelsége. Alig két hónapja voltunk együtt. Meg aztán a jelenléte egy láthatatlan erőtérként feszült köztem és Zalán között. Nem akartam, hogy megint hozzám szóljon, hogy megint kedves legyen velem és aztán újabb két évet szenvedjek miatta. Nem akartam újra ebbe a hibába esni.
Az ilyen társosozós bulik alkalmával, mint amilyen ez is volt, általában is folyt bőven. Gyakorlott ivó révén én csak szabadszájúbb lettem tőle, de volt akikre nem így hatott. Miután Márk lelépett Zsuzsiért, négyen maradtunk a házban. A srác, akié a kégli volt, a barátnője, Zalán és én. A srác barátnője hamar elaludt, asszem egy kicsit többet ivott, mint kellett volna, hamarosan a srác is utánament, kettőnkre hagyva a nappalit.
– Kérsz még ? – kérdezte Zalán pár percnyi idegenkedő hallgatás után. Ez volt az első érdemi mondat, amit az elmúlt két hónapban váltottunk.
– Ja – nyújtottam felé a poharam, de legnagyobb meglepetésemre ő finoman kivedte azt az ujjaim közül és a karomnál fogva magához húzott és úgy szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Majd' három éve ismertem, ez a viselkedés nagyon nem vallott rá. Ez megijesztett. Hirtelen leblokkoltam és nem tudtam mit tenni. Remegve pillantottam fel az arcára. Dühöt láttam rajta.
– Jézusom, Zalán! Mi ütött beléd?
– Te az enyém vagy – motyogta idegesen, aztán még megismételte egy párszor, de a szavak értelmetlen hápogássá álltak össze a szájában.
– Zalán, te vagy.
– Előfordulhat. – Még mindig magához szorítva tartott. – Nem hiszem el, nem hiszem el!
– Mit? – Hangom reszketősen csengett.
– Hogy végül egy ilyen taplót engedtél be a lábaid közé, mint ő. Egy ócska ribanc vagy.
Arcul köpött. Sikítani akartam, de ő gyorsabb volt és a számra szorította a kezét. Kapálózni kezdtem, mert alig kaptam levegőt.
– Most bezzeg már menekülnél mi? Csak tudod, az a baj, hogy most te kellesz énnekem és nem fordítva. És én nem szeretem, ha el akarnak venni tőlem olyasvalamit, amin már az én nevem áll.