Egy átlagos sztorinak indult...

Egy teljesen átlagos unalmas péntek reggel volt. Korán keltem, mert a főiskolám a város másik végében van. Kikászálódtam az ágyból, bekapcsoltam a hifim és a kedvenc adómra kapcsoltam. Itt már folyt a szokásos ökörködés, mindig jobb hangulatban megyek el otthonról, ha őket hallgatom reggelente. Meghallgattam néhány érdekes sztorit, majd jót röhögtem milyen ostoba emberek is élnek köztünk. Elmentem lezuhanyozni, majd miután felöltöztem rohantam reggelizni. Szokás szerint megint késésben. Már rohantam kifelé a lépcsőház irányába, amikor szembe találkoztam az új szomszéddal. Egy nagydarab, tagbaszakadt borostás ürge köszönt rám. Na, ha most nem tudom lerázni azonnal, biztosan el fogok késni. Nagyon gyorsra fogtam a bemutatkozást, majd tudattam vele, hogy most nagyon sietek, de majd szívesen folytatom a beszélgetést egy másik időpontban. Éppen elköszöntem, amikor kilépett az ajtón egy tünemény, kék mackónadrágban, és pólóban. Gyönyörű hosszú hullámos barna haja volt, és olyan kék szeme, amelyben másodpercekig időztem, nagy sietségemnek már nyomát sem hagyva. Arca gyönyörű volt, és olyan természetes, amelyet nagyon ritkán látni. Kissé zavarodottan bemutatkoztam, majd tényleg a távozás mezejére léptem.

Rohantam a lépcsőn, mint egy őrült, és nem tudtam kiverni a fejemből, Andi – merthogy, így hívták nagydarab szomszédom csinos – igazi cukros tejszínhablány – gondoltam. A nap további része zajlott a maga kerékforgásában, suli, unalmas órák helyett megint elökörködtünk az időt a haverokkal, megittunk pár , majd nyomás haza. Már délután négy fele járt az idő, amikor végre látótávolságra kerültem a meleg családi fészektől. Éppen a kedvenc közértem előtt mentem el, amikor Andi lépett ki az üzletből, majd rám pillantott, és halványan elmosolyodott. Pont, mint reggel, mondta, majd újra egy lágy mosoly hagyta ez az arcát. Innentől együtt mentünk hazáig természetesen, és végig beszélgettünk. Kiderült, hogy vidékről jöttek fel Pestre, és bár keveset látott még a városból, nagyon tetszik neki itt minden. Azt mondta az élet itt sokkal gyorsabb ritmusban van, mint amihez hozzászokott. Nyugtatgattam, hogy még pár hét és simán belerázódik mindenbe. Olyan jót beszélgettünk, hogy pillanatok alatt hazaértünk. A folyosón elbúcsúztunk, majd gondolataimba mélyedve beléptem az ajtónkon.