Halálos bűnök 5. rész

10. A feleség

Negyven év. Ennyi telt el az életéből. 4 évtized, több mint 14. 000 olyan nap, amikor azt tette, amit mások helyesnek véltek. Lassacskán elkészítheti a végső számadást: van egy fiatal férje, aki megcsalja, egy lánya, aki semmibe veszi, egy cége, melyet nem ő vezet, és vagy fél tucat haszontalan barátnője. Meg a kis, lapos, gondűző üveg a retiküljében. Üresen.
A tompa fényben fel sem tűnik, milyen öreg. Combja vastag, feneke nagy és hájas, melleire egyre jobban hat a gravitáció. Az örök, elégedett mosolyba merevedett arcvonásai maszkként feszülnek a valamikori csélcsap kislány vidám vonásaira. Persze fél kiló sminkkel még most is fiatalnak látszik.
A vonat nagyot zöttyent a váltón. Barátnője beteg anyát ment meglátogatni, de az öreg nyanya, annyit dumált, hogy lekéste a gyorsvonatot. Náluk nem akart aludni, és a B terv, hogy szállodába megy, nem működött, mert oly rendesek voltak, hogy kikísérték az állomásra. S most itt ül, ebbe a lassan vánszorgó húgyszagú vagonba és várja, hogy egy sorozatgyilkos elintézze.

– Istenem de rég volt – sóhajtok fel. Még a suliba, az egyik magyar órán tanulták, hogy néha az önéletrajzokat is harmadik szám első személyben írták. Nekem akkor ez valamiért nagyon megtetszet, és ezt használtam, ha bosszantani, akartam szüleimet, valahogy így: „Noémi ma nem eszi meg a spenótot. ” Mire apám néha vette a lapot és kijelentette, „akkor Noémi ma éhen marad”.
Akkor, megint csak akkor egész életemben ez a kifejezés üldözött. Ha akkor másképp döntök, ha nem ezt, hanem teszem, vagy ha egyáltalán nem csinálok semmit. Apám a halálos ágyán bocsánatot kért, azért amit velem tettek. Pedig soha nem haragudtam rájuk... azért. Ők csak kihasználták a lehetőséget.
Ez akkoriban történt, hogy rokonunk, egy „idegenbe szakadt” hazánkfia a 90-es évek elején hazatért és az akkori zűrzavarban egy sikeres céget alapított. A család – a szüleim, és testvéreik – persze rögtön odalett érte, és rajongásuk Imre bácsi második infarktusa után csak tovább erősödött.
Közhely, de valóban úgy emlékszem azokra a hetekre, mintha tegnap történt volna. Szokatlanul meleg tavasz napunk volt. Anyám rászólt apámra, hogy ne engedje le az ablakot, mert megfázik.