Záróra

Riasztó beélesítve. Fordul a kulcs. Hideg van. A tél szorosan kényszeríti rád a kabátot. Fáradt vagy. Csak pontosan érkező buszokra és az otthoni első korty teára gondolsz. És rájuk. Mindkettőjükre. Egyszerre és külön-külön. Dühös biliárdgolyókként lökdösik egymást a fejedben. Megnyugtató meghittségre vágysz. És egy felkavaró szempárra is. Egy rutinszerű: „Szia kedves! Milyen napod volt? ”-ra és egy telefonhívásra ismeretlen számról, ami fél percig csak hallgat, majd csak annyit mond: „Hol vagy? Odamegyek! ” Összebújós ölelésre vágysz, melegségre, mely átjár. Kellemes bizsergésre mely, lassan de biztosan sodródik a puszik, simogatások felől a vetkőzés felé. És arra, hogy egy idegent láss, akiről csak sejted, hogy ismered. Aki elindul feléd. Csak egy pillanatra torpan meg, hogy aztán falhoz lökjön és vadul harapjon ajkadba. Kezével vándoroljon derekadon, fenekeden, melledet markolja, és durván dörgölje lágyékodnak duzzadt nemi szervét nadrágján keresztül. Aztán megállíthatatlanul, nyomuljon, hogy észbe kapni se legyen időd, hogy gondolkodni se tudj, csak érezz, csak cselekedj. Ösztönből.

Megfordulsz. Körülnézel. Ismerős alakot keresel. Már többször eléd jött, talán ma sem lesz másképp. Sötét van. Csak a szomszéd üzlet neonfénye vonja be tested sárgás fényével, az utca szürke valósága ismeretlen, izgalmas árnyakkal van tele. Semmi. Ma nem jött. Sóhajtasz, összehúzod a kabátod, és lassú imbolygó léptekkel indulsz el a metró felé. És ekkor megmozdul valami. Csak a szemed sarkából veszed észre. Apró jelentéktelen mozdulat a szomszéd kapualjból. Megtorpansz. Pulzusod felgyorsul. Tétova lépést teszel felé. Árnyék az árnyékban. Vörös pontszerű izzás, halvány derengés. Megtorpansz. Megáll az idő. A füledben hallod lüktető véred dobogását. Torkod kiszárad. Az árnyék megmozdul. Feléd közelít. Konokul kerüli az utca fösvény fényforrásait, melyek amúgy sem áldják bőkezűen fényüket. Lassú, de biztos léptekkel közelít. Majd megáll. Alig 3 méter a távolság. Próbálod kivenni vonásait, de a fejébe húzott kapucni árnyékot vet rá. Mosolyog? Nem vagy biztos benne. Talán csak képzeled. Szemüveges? Talán csak szeretnéd, hogy az legyen.

– Késő van. Elvihetem?
Mély, de mégis gyermekien huncut hangja van. Férfias, de mégis játékos. Mosolyog! Most már biztos vagy benne. Játszani akar.
– Nem ülök be idegenek autójába.
– Bölcs gondolat. De egy erős férfi kíséret csak jól jönne?!