A túl jó barátnőm

Néhány éve valamikor október elején egy hétköznap délutánon, útban hazafelé a belvárosi forgatagban, egy kávézó mellett haladtam el. A munkahelyemen fél órával azelőtt ittam egyet, de az a löttynek is csak erős jó indulattal nevezhető valami nem sokat dobott a hangulatomon.
Fáradt voltam, sőt gyakorlatilag már hetek óta kimerült. A korán kelés, a munkahelyi pörgés... Hiába alig aludtam pár órát napokig, mégsem tudtam hamarabb elszundítani esténként, hanem egyszerűen ezt is csak megszoktam. Már amennyire lehet.
Mindig estére ébredtem föl, amikor már aludni kéne, de én még élni akartam egy kicsit. Lazítani a barátnőimmel, utána egy jót szeretkezni a barátommal... Otthon megölt az unalom. Bár szerettem a munkámat, és a barátomat is, mégis úgy éreztem, valami hiányzik az életemből. Ez a fajta spontaneitás, hogy amikor megláttam azt a kávézót, és nem sokkal utána egy parkolóhelyet, félrerántottam a kormányt, és bementem inni egy igazi KÁVÉT, amihez már régóta nem volt szerencsém. Egy kis változatosság a monoton hétköznapokban. Már a 30 fele közeledtem. Ideje volt megtörnöm a szokásaimat. Ahogy ezt így most leírom, nem is ismerek magamra, de ilyet utoljára 20 éves koromban csináltam. Az akkori pasimmal is így ismerkedtem meg. Akkor még belevetettem magam az ismeretlenbe, nem csak rutinból éltem az életemet. Nem tudom, hogy valami égi erők játszottak e velem azon a borongós őszi délutánon, de a kávézóban összefutottam az egyik volt gimnáziumi osztálytársnőmmel, Timivel. Örültem a váratlan találkozásnak, hogy annyi év után újra láthattam őt, de leginkább annak, hogy végre ismét történik valami az életemben.
Ezer éve nem tartottam a kapcsolatot a régi ismerősökkel, csak a gyerekkori barátnőimmel, és már új emberekkel sem ismerkedtem jó ideje.
Timivel vettünk egy – egy jóféle kávét, és leültünk beszélgetni. Ugyanúgy éreztem magam vele, mint régen. Semmit sem változott azt leszámítva, hogy kissé megkomolyodott, és hogy az eredetileg szőke haját, ami bár még mindig hosszú volt, és kicsit göndör, valamivel barnább árnyalatúra festette.
– Hihetetlen, mennyi idő eltelt azóta! – derült föl Timi. A tekintetén látszott, hogy ő is legalább annyira örül nekem, ahogy én neki. -
– Igen. Már lassan 10 éve volt, hogy érettségiztünk. – én is elmosolyodtam.
– Ha belegondolsz, rengeteg minden történt azóta, mégis hogy elröpültek az évek.