A rózsaszínbugyis lány

Azon a nyárutói szombat estén savanyú volt a szőlő. Poncsó benyögte, hogy állapotos a felesége, mégsem tudtam szívből örülni. Ettől egy kicsit hamisan is játszottam. Az én feleségem pár hete végérvényesen elhagyott. Egy rahedli pénzt megkerestem akkoriban, de neki más gondjai voltak, mint az átlagnak. Elege lett belőlem. Na mindegy, hagyjuk, ne feszegessük a múltat! Elég búval – bélelt voltam. Visszakanyarodva arra az estére, a hamis mellékzöngéken túl volt valami, ami igazinak látszott. Csak a vége felé pillantottam meg. Szoknya volt rajta és, mint aki eltévedt, fordítva ült a széken. Szétvetett lábakkal. Másutt volt. Mégis, mintha engem nézett volna. A rózsaszínbugyis lány.
Két szünet volt még az utolsó dalig, de egyszersem használtam ki az alkalmat az ismerkedésre. Túl korai volt a sebem, lehet első dühömben, ha mond valami irritálót. Jobb elkerülni a kísértést. Aztán Poncsó bökdösni kezdett.
– Te, az a nő ott, egyfolytában téged bámul. Öregem, megfogtad az Isten lábát. Ezt nem szabad kihagyni!

Talán ez a spécizés koronázta meg az estét, hogy kikezdtem vele. De nem akartam mást, csak simán beverni neki a lompost. Hetekig nem voltam nővel. Ittam, gebedtem naphosszat, néha írtam valami renyheséget. Tele volt a tököm az egész világgal. A fiúk egyszer rászedtek, hogy menjek el egy prostihoz, ha már rámtört a világfájdalom. Elmentem, de az utolsó pillanatban megsajnáltam. Odaadtam neki a dohányt, aztán rácsuktam a kéró ajtaját. Előtte még elmesélte miért űzi az ipart. Napokig nem tudtam aludni miatta. Az egész rohadt világ a feje tetejére állt.

Megint a múlt. Igaz ez is múlt, de ez a sztori még jobban megragadt bennem. Egy éjjel felébredtem és a hangját hallottam. Talán azért kell, hogy kiadjam magamból. Szabályosan hallottam, ahogy incselkedik. Vajon miért csinálta? Nehezen tudtam követni.
Amikor már bepakoltuk a felszerelést a furgonba, visszamentem a terembe. Ketten elmentek a furgonon, Poncsó elugrott elintézni a piszkos anyagiakat, én meg elindultam befűzni a csajt. Előtte még tértem egyet a pultnál. Még mindig ott ült. Fel sem ocsúdott, csak merengett a semmibe.
– Hazavigyelek? – kérdeztem, de már fordultam, gondoltam, hogy elküld a jó büdös francba, vagy a fejét fogja rázni.
– Igen, de nem lakom messze.
– Nem számít, gyere!