Ödipusz komplexus

Gyerekként kettős érzelmeket tápláltam apám iránt. 6 éves koromig nagyjából minden rendben volt. Bár minden este veszekedett anyámmal akármilyen kicsinyes ostobaságon,
de ez már természetessé vált. Ami igazán nyomot hagyott bennem az volt, amikor elkezdte néha alaposan leinni magát. Olyankor mintha valami másik énje jött volna elő.
Furcsa egy érzelmi hullámvasút volt ez számomra, hogy hétközben minden rendben volt,
de már előre lehetett tudni, hogy hétvégén menetrendszerűen érkezik az őrjöngés, majd mintha mi sem történt volna, kezdődött minden elölről. A legnagyobb gond mindig abból adódott, hogy apám csak úgy volt hajlandó elaludni, akármilyen sokat ivott is, ha anyám mellette feküdt az ágyban, de anyám nem akart vele aludni olyankor, mert az undorító piás és bagós szájszaga az egész hálószobájukat belepte. Ezt még valahogy el is viselte volna,
de amikor apám álmában felé fordult, és lihhentett egyet, anyámat a hányinger kerülgette. Miután apám elaludt, át szokott jönni az én szobámba. Igyekezett a lehető leghalkabban mozogni. Nem csapott zajt, apám mégis minden alkalommal negyed órán belül utána jött. Még vagy fél liter és jó néhány után is volt benne annyi éberség, hogy előbb utóbb feltűnjön neki, hogy anyám már megint nincs mellette. Minden alkalommal, amikor végre elszenderedtem volna anyám karjaiban, arra riadtunk föl, hogy apám becsapta a hálószobájuk ajtaját, majd mély, kába hangján üvöltözni kezdett.
– Kataa! Hova a kurva anyádba mentél már megint te ringyóó? Te mocskos kurvaa!
Ilyenkor többek közt ez volt az egyik legkedvesebb megnyilvánulása anyám felé.
Remegve anyámhoz bújtam, és halkan sírtam a takaró alatt, miközben ő átölelt engem.
– Ne félj! Téged úgysem fog bántani. Majd elmegy nem sokára, ha kitombolta magát.

Apám percekig ököllel verte az ajtót.
– Gyere ki az isten basszon meg! Hozom a fejszét és betöröm, ha nem jössz ki! Érted?

Sosem tágított. Anyámnak nem volt más választása, mint hogy visszamenjen hozzá.
Miután kinyitotta az ajtót, és elindultak a szobájuk felé, néhány apám száját elhagyó szitokszó után végre csend lett. Olyankor már lehiggadt, nem veszekedtek tovább.
Csak néhány ilyen alkalom volt, mert egyszer apám addig verte az ajtót, hogy félig már beszakadt a zár. Anyámnak be kellett látnia, hogy nincs értelme feszegetnie a határokat.