Megvigasztalva

Összeomlott minden. Nagy terveim voltak a jövővel, az életemmel, benne valakivel, akit szerettem. Aztán mindez egyik napról a másikra véget ért. Érdekes módon, nem viselt meg túlságosan. Legalább annyira felszabadító érzés volt, mint amennyire a megszokott célok és az Ő hiányát éreztem. A hétköznapok viszont többé-kevésbé a megszokott medrükben folytatódtak. Leszámítva a gátlások és a felelősség érzet teljes hiányát. Ma már nem vagyok rá büszke, de azért ennek voltak jó oldalai is.
Például a nők terén. Meglepő, de hirtelen kiderült, hogy az ismerősi körökben rengeteg magányos nő éldegél, akik néhanapján nem vetnek meg egy kis vétkezést a jó erkölcs ellen, következmények nélkül. Alig pár hét múlva már több tűzben tartottam egyszerre a vasat, ráadásul ezt nem is titkoltam előttük, mégsem tudtak, vagy akartak nemet mondani, szinte bármire is kértem őket. Érdekes oldala ez a női léleknek.
Az egyik ilyen tűz Judit volt. Húszas évei közepén járó, alig 160cm magas, tömzsi csaj volt, rövid, festett szőke hajjal, inkább érdekes mint szép arccal, kedves mosollyal, alig domborodó, apró cicikkel, kerek fenékkel. Egy játékboltban dolgozott, amit ráadásul szenvedéllyel művelt, ennek megfelelően a lakása tele volt tömve plüssállatokkal és általában rengeteg kislányos cucca volt. Ráadásul mintha teljesen tudatlan lett volna azzal kapcsolatban, hogy megjelenésének milyen szexuális üzenete van a környezetében előforduló férfiak felé. Már egy ideje ismertem, abba a társaságba járt, akikkel hétvégenet üresre ittuk a körút kocsmáit.
Valami nagy titka lehetett, amit velem sem osztott meg, mert rendszeres szokása volt, hogy lejött az éppen aktuális kocsmába, majd miután mindenféle tipikus női italokat ivott és egy darabig nevetgélt a társasággal elvonult valamelyik félreesőbb sarokba, és töménnyel folytatta. Egy idő után eltört nála a mécses és zokogni kezdett. Sírva ivott egy darabig, majd szó nélkül felállt, pénzt hagyott az asztalon, és eltűnt.
Egyik alkalommal gondoltam egyet, fizettem, majd utána mentem. Szigorúan maga elé nézve, kissé bizonytalanul tipegett a járdán, lehetőleg jó nagy ívben elkerülve mindenkit. Mellé értem.
– Szia Juci! – köszöntem rá hangosan.
Ijedten pördült meg, és ettől majdnem elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanatra elfeledte, hogy elrejtse kisírt tekintetét, amiben előbb rémület, majd az ismerős felismerésének megnyugvása, aztán enyhe zavartság látszott. Elfordította az arcát.
– Szia... hagyjál kérlek.