Mosaic Stories: F*ckin

A lehető leghalkabban siettem Alma Materem szabályos, kövezett útjain az egyik épület felé. Jobb és bal oldalam felől gyorsan suhantak el az ismert fák, bokrok, kövek és emlékek: itt bújócskáztunk tizenkét évesen, itt mondtam nemet életem eddigi egyetlen, igazi nagy szerelmének, mert féltem, vajon mit gondolnak majd a többiek, ha kiderül, hogy egy ilyen "lúzerrel" jöttem össze... ott csúszkáltunk fagyos télben szánkó híján nejlonzacskókon, ez a csipkebokor hagyott bennem egy tüskét, ami még mindig a jobb hüvelykujjam tövénél, betokosodva leledzik; amott, a domb meredek oldalán száguldott le az a bolond biciklivel, még az sem érdekelte, hogy kövek vannak az út végén... Mennyi, mennyi emlék, Istenkém! Őrület.

Tehát a tárgyra térve: lehetőségeimhez mérten halkan, gyorsan slattyogtam klaffogó szandálomban az épület felé, hogy "élére vasalt uniformisba" vághassam magam a ballagás tiszteletére. A vonatom késett, tehát én sem abban az időben érkeztem, amit előzőleg terveztem: alig maradt pár percem, hogy magamra rángassam [a végre nem hollófekete és nem nyakig érő] kosztümöm, és hogy megtaláljam volt osztálytársaim töredékét, akik jelenlétükkel – az igazgató szerint legalábbis – (akárcsak én) "emelték az alkalom fényét"...

– Héé Nancy! – kiáltott utánam valaki. A jól ismert, vidám hangra kissé bosszús, de boldog mosollyal fordultam Saller felé.
– Hello... nyögtem ki felindultságomat palástolva. Bármi történt az utolsó évben, akármilyen szemét és tetű dolgokat művelt a két részre szakadt osztály egyik fele a másikkal (és Vica versa?! nem mondhatnám... ), mégiscsak együtt szívtunk, együtt csináltunk végig nyolc évet...
Elcsevegtünk pár percig, de a hangosítók már kezdték a próbákat, és kényszeredetten a hátizsákomra csaptam:
– Gyorsan átöltözöm, oké? Találkozunk még, Sallerkám. Mindjárt jövök.
Szerencsére egy másik régi arc is megjelent, nem kellett egyedül maradnia a drága sportembernek. Olyan szépen elfoglalták magukat, hogy egyik sem vette észre (legnagyobb szerencsémre), hogy ki után surranok... ugyanis leírhatatlan örömömre nem csak én érkeztem picit későn! Az egyik tanárnő, kis túlzással a legfiatalabb, egyértelműen alkalmi ruháját szorongatva igyekezett a tanári mosdó felé.

Mennyit álmodoztam erről az évek során, atyaég! De aztán persze sose lett belőle semmi. Nyilván nem léptem, ő pedig – erre szinte mérget vehettem, mivel férjhez ment – teljesen heterónak tűnt.