A pilóta

Sziasztok Ryan vagyok 26 éves, és Új-Zélandon élek. Akkoriban még pilótaként dolgoztam egy repülőtéren. A feladatom általában mindig is gazdag helyi, vagy külföldi turisták reptetése volt. Aki megengedhette magának gyakran tett egy kiruccanást Ausztrália, vagy éppen a nyílt óceán felé.

Aznap egy házaspár érkezett a reptérre lányukkal, a 17 éves Sadie-vel. Épp ezelőtt ünnepelte a születésnapját, és egy Óceán fölötti repülés volt a plusz ajándéka, amit szüleitől kapott. Őszintén szólva volt már pár ilyen repülésem, azaz korábban is vittem már fel elkényeztetett gyerekeket, mert a szüleik bármit megvehettek nekik. De végül is... én belőlük is éltem.

A Fidzsi-szigetek felé kellett vennünk az irányt. Már jócskán elhagytuk Új-Zéland partjait, és olyan félúton lehettünk a cél felé. Az idő kellemes volt, szélcsend uralkodott, nem hittem volna milyen rossz fordulatot vesz hamarosan minden.

Egyszer csak baljós zajokat hallottam a rotor felől, majd hirtelen megállt a lapát. Éreztem, hogy nincs idő hezitálni. Elkezdtem vitorlázni a gépet a sziget partjához, ami fölött éppen repültünk, más sziget nem is volt a látótávban. Utasítottam a lányt, hogy azonnal vegye fel a mentőmellényt az ülés alól. Erre persze elkezdett sikítozni. Belül én is így éreztem és tudtam, hogy nem tudom szépen letenni a gépet. A part hosszában kezdtem meg a leszállást. A vízen csapódott be a gép, majd mindkét szárnya letört. Végigsodródtunk a parton mire megálltunk.

Kikászálódtunk, és hálát adtam az égnek, hogy nem esett komolyabb bajunk egy kis zúzódásnál. A gép műszerei teljesen használhatatlanok lettek, de ami a nagyobb baj, hogy mindkettőnk mobilja is tönkrement a víztől azonnal.

– Nem lesz semmi baj. – nyugtatgattam. – A fekete doboz még ép, így biztos hamar megtalálnak.

Nem tudtam én sem azonban, hogy ez meddig tart, így ahogy bírtam erővel betoltam a gép megmaradt részét a part belsejére, hogy abban meghúzhassuk magunkat.

Már esteledett, de még semmi fényt nem láttunk. Se repülő, se hajó. Sadie időről időre megint sírni kezdett: – Itt fogunk meghalni!

– Dehogy fogunk! Próbálj megnyugodni. Van 1-2 napra elég élelmem a repülőgép megmaradt részében. Holnap szerintem már megtalálnak minket. Úgy nézem ma vihar lesz, és ez nem kedvez a keresésünkben. – csitítgattam.

Nem igazán sikerült megnyugtatnom, de a sírást befejezte.

Beesteledett, és megpróbáltunk aludni kicsit.