A kertvárosi villa titka 1. rész

A gími második osztályának befejezése után anya úgy döntött, hogy ideje lenne nyárra valami munkát keresnem. Nem mintha rá lettünk volna szorulva az én keresetemre, igaz lassan tíz éve egyedül nevel, apa kisétált az életükből. Anya egy jól menő fordító irodát vezet, és gyakran hívják tolmácsolni is. Mivel nagyon jól beszél több nyelven is fontosnak tartotta, hogy én is nyelveket tanuljak. Szerencsére volt érzékem hozzá, és talán kedvem is. Németből már megvolt a nyelvvizsgám, és most készültem az angol nyelvvizsgára is.
Mivel én nem nagyon szorgalmaztam a munkakeresést, anya vette kezébe a dolgokat.
– Találtam munkát neked kicsim – fogadott egyik nap mosolyogva. – A kertvárosba költözött egy német pár, és németül beszélő segítőt keresnek. Egyből rád gondoltam, holnap reggel hatkor várnak.
Bár utáltam korán kelni, azért másnap reggel pontosan megjelentem a megadott címen. Egy magas kerítéssel, és egy még magasabb sövénnyel körülvett gyönyörű villa kapuján csengettem. Lassan nyílt a nehéz tölgyfa kapu, egy ötven év körüli nő méregetett bizalmatlanul. Hamar elmondtam, hogy ki vagyok, és miért jöttem. Az arca felderült, és már mosolyogva tessékelt beljebb.
– Ingrid vagyok – mutatkozott be
– Robert – nyújtottam a kezem.
– Á Roberto! – vihorászott hangosan.
Ha neked így jó legyen Roberto gondoltam magamban. Ingrid körbe vezetett, bár a kert nem volt nagy, azért volt mit tenni, hogy ilyen szép legyen. A hátsó teraszon egy férfit láttam tolókocsiban üldögélni.
– Ő Günther a férjem, sajnos néhány éve deréktól lefele lebénult. Minden munka rám maradt, és bizony ilyenkor nyáron már nem bírom egyedül. Remélem, tetszik itt nálunk, és segítesz nekem rendbe tartani ezt a helyet.
A válaszomra nem igen volt kíváncsi, közben a teraszhoz értünk.
– Drágám mától ő az én segítségem, Róbertnak hívják – kiabált fel a teraszra Ingrid.
Valamit válaszolt a férfi, de nem értettem, olyan furcsán bugyborékolva beszélt.
– Azt mondta nagyon örül – simogatta meg a fejem vigyorogva a ház asszonya.
Miután mindent megmutatott leültünk a nappaliban, töltött egy üdítőt, és azonnal nekem szegezte a kérdést.
– Na hogy döntöttél?
Nem sok időm volt gondolkodni, csak bólintottam.
– Nagyon örülök, nem fogod megbánni – állt fel mosolyogva.