Megmutatni Aubreynak

Marissa a fülembe suttogott.
– Köszönöm, bébi. Ez jó volt.
– Te voltál jó. És az ízed is – suttogtam vissza. A nedvei beterítették az arcomat és minden levegővételkor éreztem az illatát. Kinyalni őt az egyik kedvencem volt. Annyiféleképp kielégített, és csak remélhettem, hogy ő is így van velem.
Marissa egy csodálatos lány, és sokkal okosabb, mint amit valaha is elképzeltem. Hogy miért van velem, azt nem tudom, de egyáltalán nem panaszkodom miatta. Azt hiszem, életünknek ezen a pontján egyszerűen csak egymásnak voltunk teremtve. Ó, annyira édes volt! Mindketten új suliba készültünk, két különbözőbe. Ő jogot fog tanulni, én újságírást. Nem gyártottunk hosszútávú terveket, és nem ígértünk semmit, amit ne tudnánk megtartani, egyszerűen csak együtt voltunk.
– Akkor holnap? – kérdezte.
– Csak hívj – válaszoltam beletúrva a hajába.
Visszavettük a ruháinkat, amikor észrevettem, hogy a nővérem leskelődik a folyosóról. Azt hittem, hogy csak Marissa és én vagyunk a házban, Aubreynak randin kellett volna lennie, ahogy anyának és apának is. Nem tudom, mióta figyelhetett, de dühös lettem. Morcos képet vágtam és ő elmenekült.
– Azt hiszem, a nővérem meglesett minket, ahogy rosszalkodtunk – mondtam.
– Nos, legalább nem szakított félbe minket. Talán tanult is valamit – viccelődött Marissa. Kikísértem őt a kocsihoz és búcsúzóul megcsókoltam.
Visszamentem a házba, egyenesen Aubrey szobájába. Nem zavartattam magamat kopogással, mivel nyilvánvalóan nem törődött ő sem más magánéletével. Ott hevert az ágyán tévét nézve.
– Milyen régóta figyeltél engem és Marissát? – kérdeztem követelve.
– Elég régóta. Sajnálom, oké? Nem kellett volna ezt tennem, ez a ti magánügyetek volt – válaszolta.
Több ellenkezést vártam tőle, néhány okoskodó megjegyzést vagy hasonlót. Amióta csak az eszemet tudtam, egyfolytában harcoltunk egymással. Bár már felhergeltem magamat, most hirtelen leeresztettem. Nem úgy hangzott, mintha küzdeni akart volna. Valójában úgy nézett ki, mint aki sírt. Először arra gondoltam, hogy kipréselek belőle egy bocsánatkérést, de valahogy mégsem jött a számra. A dühöm elpárolgott.
– Na jó, mi a baj? Azt hittem, hogy Hogyishívjákkal randizol, nem kellett volna itt lenned – mondtam.