Kételyek között

1. rész
Egyre idegesebb vagyok, ahogy a házhoz közeledek. Nem szóltam Tominak, hogy jövök. Felsétálok az ajtó előtti pár lépcsőfokon, magassarkú cipőm kopog a betonon. Tudom, hogy nincs sok időm, hiszen csak egy rövid ebédszünetem van. Mély levegőt veszek, hátha enyhíteni tudom a görcsöt a gyomromban. Úgy érzem nincs más választásom: bekopogok.

Az anyjuk nyit ajtót, rögtön rám mosolyog. Örül nekem. Pedig ha tudná azt, amit én... De jobb, hogy nem tudja. Udvarias vagyok vele, mint mindig, megkérdezem hogy van, majd megmondom neki, hogy a fiához jöttem. Megtudom tőle, hogy Tomi és Nelli a szobájukban vannak. Mosolyt erőltetek az arcomra, megköszönöm neki, és felmegyek a lépcsőn. Megállok Tomi ajtaja előtt, újabb mély levegő. Újabb kopogás. Aztán csönd. Teszek egy próbát, benyitok és bedugom a fejem.

Félhomály van nála, a gép előtt ül. Mozdulatlanná mered a keze az egéren, mikor meglát. Bár nem kaptam engedélyt, bemegyek, becsukom az ajtót magam mögött.
– Szia, Tomi...
Látom az értetlenséget a szemében, nem számított rám. Lassan, alaposan végig néz rajtam. Talán egy kicsit undorodva is... És mintha nyelne egy nagyot.
– Szia – suttogja.
– Én csak... Anyud engedett be. Beszélni szeretnék veled.
Teszek néhány lépést felé, növelve vele a magabiztosságomat. Felvonja a szemöldökét, arcán semmi jele érdeklődésnek.
– Miről lenne szó? Talán észhez tértél, és békén hagyod a húgomat? – hangja kemény, szívfájdító.
– Megértem, hogy... kellemetlen neked a helyzet... Nekünk is az, hogy titkolóznunk kell. De...
– De...?
– Kérlek, legyél tekintettel a húgodra. Neki is nagyon nehéz, fél a szüleitek reakciójától.

Rám mered. Csak szerintem lett hidegebb a szobában? Le sem veszi rólam a szemét.
– Milyen reakcióról beszélsz?
– Ha megtudják, hogy ő és én... – kezdem, de elcsuklik a hangom, amikor meglátom, hogy ökölbe szorul a keze. Szinte látom, ahogy minden izma megfeszül. Azt hiszem nem okos dolog feldühíteni egy átlagnál nagyobb darab, csupa izom embert.
– Te észnél vagy?! Ugye nem akarjátok elterjeszteni??
Akaratlanul is hátra lépek. Neki sem kell több, feláll és megkerüli az asztalt. De egyelőre nem közelít.
– Nem akarom siettetni. De rossz ez a bujkálás. Értsd meg a helyzetünket, kérlek...
– Ez is a te ötleted volt, igaz?! Így is nevetséges amit csináltok. Mégis miért rángatod bele még több hülyeségbe?