Thaokritész kalandjai 1. fejezet

Üdvözöllek téged, akárki is vagy, akármiéyen nép vére folyik ereidben! Ha ezeket a sorokat olvasod, tudnod kell, hogy meg megtaláltad a hagyatékomat, amit alighanem sok-sok évvel ezelőtt rejtettem el a föld mélyére. A nevem Thaokritész, Epheszosz városának szülötte. Bizonyára már nem is egy nyelvet beszélünk, annyi idő telt el Hellász fénykora óta, de talán te vagy néped valamely tudós tagja képes lesz naplóm elolvasására. És azt a kardot, amit ott találsz majd eme napló mellett, add oda valakinek, ki használni tudja: remek fegyver, különleges készítőktől kaptam és még ennél is különösebb története van. Ezt írom most le neked.
Történetem kezdetének idején katona voltam, pontosabban zsoldos. Egy alig 26 éves ifjú, aki örömét lelte a csatában, a mulatozásban és persze az asszonyok testében. Akkoriban Hellász földjén béke honolt, így azok a férfiak, kik többre vágytak a földeken való kőkemény munkánál vagy az unalmas városi életnél, zsoldos katonának álltak. Így keveredtem én is egy Mariusz nevá zsoldosvezér és általa Pontosz királyának szolgálatába. A király bőségesen fizetett nekünk a feladatainkért: részt vettünk határvitákban, adók behajtásában és a kereskedők védelmében is.
Egy alkalommal Mariusz azzal hivatta magához a csapatom parancsnokát és engem (mint másodkapitányt), hogy elveszett két karaván is egy keleti úton, így nekünk kell kivizsgálnunk az ügyet. Így hát alig tizenöten, de elindultunk a keleti hegyes vidék felé. Kopár, száraz földeken vágtunk át és már sokadszorra esteledett ránk, amikor váratlan társaságot kaptunk.
Éles női hang szólt nekünk egy magas szikláról:
– Dobjátok el a fegyvereiteket, betolakodók!
A lemenő nap utolsó sugarai víktóak voltak, de fényében megláthattuk a nőt, aki a szikláról szólt hozzánk. Rendkívül magasnak tűnt még onnan távolról is, emelett láthatólag sisakot és páncélt viselt. Amit biztosra láttunk, hogy jobbjában egy hosszú lándzsát, baljában pedig egy a miénkhez hasonló kerek pajzsot tart.
– Megháborodtál a melegtől, asszony? – tört ki nevetésben Plarkosz, a csapatom vezetője. – Inkább dobd el a férjed fegyvereit és gyere le közénk! Ha pedig özvegy vagy netán, vigaszra lelhetsz nálunk!
– Lemehetek... – válaszolta higgadtan a titokzatos nő. – Deha nem bánod, viszek még magamal magányos asszonyokat – tette hozzá.