Vadnyugati fantáziák 1. rész - Az idegen

A préri üresen tátongott, csak egyetlen lovas kocsi zötyögött az úton. Egy háromtagú család utazott rajta, jókedvű dalokkal töltötték a hosszú útjukat. A vadnyugat kis szegletébe költöztek át, mert a családfő ott kapott állást. Dr. Foster vezette a fedett fehér vászonnal takart echós szekeret. Mellette ült felesége, Mary és lányuk Annabelle.
– Apám mi az ott az út szélén? – kérdezte a lány.
Egy férfi feküdt az út szélén hason. Dr. Foster azonnal átadta a gyeplőt a feleségének és hátranyúlt a puskájáért.
– Sose lehetünk elég óvatosak, Kincsem! – Inett a lányának, hogy azonnal vonuljon vissza a kocsi védelmébe. Természetesen kikukucskált a vászonfüggöny résén át, nehogy lemaradjon bármilyen eseményről.
Körbenéztek, nehogy banditák csapdájába essenek. De itt nem lehet elbújni sehová sem. Teljesen üres a táj, sehol egy fa vagy bokor. Dr. Foster meghúzta a gyeplőt felesége kezében, hogy megálljon a kocsi és leszált megnézni a férfit.
– Drágám, veszélyes itt megállnunk a semmi közepén! – aggodalmaskodott Mary.
– Orvos vagyok, nem mehetek tovább, ha sérültet látok. – közölte dr. Foster ellentmondást nemtűrő hangon.
Megfordította a férfit, hogy szemügyre vehesse mitől tiszta vér minden. Lőtt seb tátongott a jobb combján.
– Igazad van, nem időzhetünk ezen a vidéken sokáig! Ez itt az indiánok földje. Ezért fogjuk feltenni a kocsira, és menet közben ellátom a sebét, majd a következő faluban kitesszük. Szerintem túléli, csak sok vért vesztett és valószínűleg kiszáradt.
A gyeplő maradt az asszony kezében, Dr. Foster a kocsi hátsó részében látta el a férfit. Annabelle az apjának segédkezett a beteg mellett. A combja sérült meg, ezért megkérte a lányát, hogy húzza le a férfi nadrágját, amíg ő a táskájában megkeresi a szükséges orvosi felszerelést. Annabell hirtelen felsikított. A kocsi hirtelen megállt, és az anya riadtan kérdezgette mi történt. A férfi nem viselt alsónadrágot, így amikor levette róla a nadrágot, Annabelle meglátta a férfiasságát.
– Semmiség! Hajts tovább, Mary kedves! – A doktor nyugodt szenvtelenséggel egy rongyot terített az ijedelem tárgyára. – Már láttál ilyet, amikor az unokatestvéredet pelenkáztad. Ha ápolónő akarsz lenni, nem szabad megijedned ilyen apróságtól. Ez teljesen természetes dolog.
– Apróságnak nem nevezném – gondolta Annabelle – bár nincs összehasonlítási alapom. Ilyen férfival még nem találkoztam, annyira helyes, és milyen férfias...