Észrevétlen szerelem 3. rész

Még aznap, legnagyobb meglepetésemre, Diane úgy beszélt velem a tárgyalásról, mintha előtte mi sem történt volna. Bár a kérdései elgondolkodtattak a valódi érzéseit illetően. Tudtam, hogy élvezte, és talán most csak tiltakozik az elméje, mert nem akarta, hogy megtörténjen, vagy mert azt hitte, kötelességtudatból tettem. Féltem, hogy az előbbi a helyes válasz.
– Jess – szólt oda nekem pár nappal később, amikor megérkezett. – Keresd elő kérlek az aktákat a Davis-ügyről! Délben kelleni fognak egy megbeszélésen.
A szívem kihagyott egy pillanatra, de végül csak bólintottam.
– Rendben – követtem az irodájába. Előkerestem az aktákat és az asztalára raktam. Ő bólintott köszönetképp, miközben elindította a számítógépét és a kávéját kevergette, én pedig visszaindultam az asztalomhoz.
A reggel a megszokott rendben zajlott. Felvettem a telefonokat, rendeltem ebédet a megbeszélés utánra és végeztem a többi feladatomat. Aztán, úgy húsz perccel dél előtt hallottam, hogy leteszi a telefont és kidugta a fejét az ajtón.
– Jess! Szólj, ha megjön az ügyfél, rendben?
– Persze – válaszoltam, figyelve, ahogy becsukja az ajtót. Szívem majdnem háromszor olyan gyorsan vert.
Nem tudtam, mit tegyek. Meglephettem volna, de tudtam, előbb vagy utóbb már nem fog olyan jól reagálni. Elfelejthettem volna az egészet, de egyszerűen nem voltam rá képes. Csak rá tudtam gondolni.
Tudtam, hogy nem fog... relaxálni... úgy öt-tíz perccel a megbeszélés kezdete előttig. Gondoltam, tehetnék egy próbát valami indirekt indokkal. Ha pedig a... segítségnyújtásom... nem találna megfelelő fogadtatásra, bármikor leállíthat. Mindig nyitva állt előtte az út, hogy visszakozzon, és megint csak egyszerűen főnök és beosztott legyünk. De ha nem utasít vissza...
Felemelkedtem az asztalomtól és az ajtóhoz sétáltam. Először kopogni szerettem volna, de aztán egyszerűen csak benyitottam, visszacsukva magam mögött az ajtót, mielőtt felé fordultam volna. Meglepettnek tűnt. Még nem csinált semmit, csak a jegyzeteit lapozgatta. Tekintetem az övébe mélyedt, azokba a gyönyörű kék szemekbe, és úgy döntöttem, mindent egy lapra teszek fel.
– Nem akarod oldalra fordítani a széked? – kérdeztem.
Csak bámult rám. A szája kinyílt, hogy válaszoljon, de aztán, lassan visszacsukta.
– Jessica...
Odaléptem az asztalához, de tekintetem még mindig az övébe mélyedt.
– Csak fordítsd el a széked, Diane! Hadd segítsek!
Sűrűn pislogott, majd lassan ingatta a fejét.