Pincétől a tetőig

Nem vagyok alacsony. 180 centimmel inkább magasnak mondanám magam, de a fél fejjel felettem tornyosuló lány mellett kényelmetlenül feszengtem. Ha lábujjhegyre billentem, a magasság megfelelt volna, ám ebben a cipőben kényelmetlen pozíciónak bizonyult, és elképzeltem a mögöttem állók vihogását: hol magasabb vagyok 5 centivel, hol pedig mégsem.
A lány időnként szórakozottan körbefuttatta a tekintetét, mint délceg zsiráflány a szavannán, rámosolygott valamelyik kollégára, majd odanézett rám is. Lefelé. Mintha csodálkozna, hogy nála lentebb is van élet...
De van ám! Olyan hévvel szívtam be az illatát, mintha képes lennék a parfümjét atomjaira bontva elemezni.
Komoly képet vágtam, afféle értelmes fejet, nehogy azt higgye, hogy nála kisebb és butább is vagyok. Egyébként is úgy képzeltem, hogy a tömérdek irodista lenéz bennünket, fizikai dolgozókat, és csak mendemonda, hogy közülük is meg lehet ismerkedni némelyikkel. Ehhez hozzájárult, hogy a lány kimagaslott a rögtönzött tanácskozás közönségéből, így duplán hátrányos helyzetűnek tekinthettem magam.
Váratlanul értesítettek bennünket, hogy menjünk az ebédlőbe. Minden gépnél maradjon valaki – mert a termelés nem állhat meg –, az irodaházból viszont jönnie kellett mindenkinek, ebből is látszik, hogy ott nincsenek halaszthatatlan dolgok.
Álltam a lány mellett, és tekintetemmel többször végigsimogattam. Hosszában is, körbe-körbe is. Sokat elidőztem a hosszú, selymes hajánál, képzeletem becsúsztatta alá a tenyeremet, hogy tarkójánál kitámasztva, kedvemre csókolhassam...
Mesélte az egyik kollégám, István, aki rangidősnek számított a brigádban, hogy az irodaházi csajok néha elkapnak közülünk valakit, és kézről-kézre adják. Hittem is, nem is. Ha igaz lenne, akkor én szerencsétlenül elkerülöm ezeket a csajokat. Ha kicsit kételkedtem is a mendemondákban, azért a gondolataimban az irodaház egyet jelentett a sok-sok mindenre kapható csajjal.
– De ez komoly! – bizonygatta. – Ki vannak éhezve egy kis friss húsra, és ha egyikük összejön valami épkézláb komával, annak elterjed a híre, és mindegyikük ki akarja próbálni.
Hitetlenkedve álltuk körbe.
– Nálunk is így van ez – folytatta –, ha elárulnám, hogy kivel huncutkodtam a raktárban, nem telne bele 10 perc, és máris mindannyian körülötte sündörögnétek, hátha nektek is összejön.