A telihold foglya

I.
Egy kora őszi napon ismertem meg Angélát, a vak lányt. Én végzős koromban mindig egy hangulatos bárba jártam a barátaimmal, és ott vettem észre a szolid, zöld kötött pulcsiban gin – tonikot ivó lányt az egyik boxban. A kezei nagyon formásak voltak, az ujjai lágyan simultak rá a vékony falú magas pohárra, a keskeny ajkai pedig olykor ügyetlenül a citromkarikához értek, ilyenkor mindenki felé fordult a társaságukban valami sajátos arckifejezéssel, amit ő is valószínűleg érezhetett, de persze nem láthatta, mert ugye vak volt, bár ezt akkor még nem tudtam, és nem is különösebben vettem észre. Én csak a kecses kézfejét, a megnyerően szelíd mosolyát és a szép rendbe kötött haját bámultam a viszki – szódám olajos folyású aranybarna tükrében. Hatodéves voltam az orvosin, nagyon jól tanultam, ezért az ösztöndíjamból is bőven jutott még ilyen szórakozásra is; noha sosem ittam magam , abból már évekkel korábban kinőttem. Gyakran segítettünk kidobni a túl gazdag és túl fiatal srácokat – lányokat a bárból, akik behánytak a stílusosan lakkozott faasztalok alá. Ők odakint folytatták az éjszakát az út melletti árokban. Nevetségesen viselkedtek, és a szégyen minden normális társaságból kizárta őket.

Miközben a többiekkel beszélgettem és egyre ment az idő, a zöld felsős lány felállt a barátnői közül és a wc felé ment, miközben a kezét végig a boxok szélein húzta végig. Több tucat lányt szedtem már fel ebben a bárban, ezért tudtam, hogy ez egy jó lehetőség. Véletlenül nekimentem a vizesblokk ajtaja előtt, ő pedig meg sem próbált kitérni. Ezt jó jelnek vettem, gondoltam sínen vagyok.
– Elnézést... mosolyogtam rá.
– Semmi gond, én voltam az ügyetlen. – szabadkozott félszegen.

... csak ennyi? Már be is ment a vécébe. És az asztaltársasága miért néz ilyen ellenségesen rám? Talán most jegyezték el? Vagy ők nem tudják, hogy az ilyen kamu összeütközések miért is vannak? Be kell várnom, amikor jön ki, és újra játszani az egészet!

– Hát ez hihetetlen, hogy megint te! – próbáltam tréfásra venni a hangnemet.
– Sajnos ez előfordul, tényleg bocsánat.
– Látom nagyon kemény a páncélod, de emiatt lassabban is mozogsz – poénkodtam volna tovább.
– Azt hiszem, inkább mennék – mondta hűvösen, és már lépett is tovább, de aztán megfordult és meggondolta magát: – De inkább veled ütközöm össze, mint mással. – erre kiült a képemre a győzelem semmihez nem hasonlítható, kaján mosolya.