Születésnapomra

A megkésett tél, táncoló hópelyheinek kavalkádjában sétálok a körúton. Az ég felé nézve hagyom, hogy tűhegynyi hűvösségük frissítse arcom bőrét. Az egymást ölelő épületek fehér takaróba burkolózva dideregnek körülöttem. Sáljuk mögé bújó alakok suhannak el mellettem. Igyekeznek minél rövidebb időt eltölteni a zord időben. Értetlenül nézek utánuk.
Hiszen létezhet-e szebb, mint a frissen hullott hó szikrázó fehérségében gyönyörködni?
Az ismerős kapu nehézkesen adja meg magát. Lomhán kúszik végig az alatta megfagyott kőlapokon, végül csikordulva enged átlépni vaskos küszöbén. Simogató langymeleg és szokatlan félhomály fogad odabent. A bejárathoz közeli asztalnál barátnőm ül. Mosolyogva int felém, amikor meglát. Az én figyelmemet azonban a tőlünk távolabb eső asztal társaságának legcsendesebb tagja köti le. Fehér ingének ujja feltűrve, fekete mellényének legfelső gombja nyitva. Kezében evőpálcikát tartva némán falatozik. Olykor halvány mosoly jelenik meg szája szegletében.
Mivégre tűnik fontosnak egy ember, amint épp vacsoráját költi?
Számomra ő az egy... az egyetlen, ki füstös tekintetével feléleszti szívem lángjának öröklétét. S éjszakai vágyódásaimban csakis az ő keze nyoma látszódik a hajnalpír ködében fehérlő bőrömön.
Szeretem...


Zúgó vastaps viharában zengő beszéd morajlik. Elismerő szavakat hord a koraéjszakai színház fülledt levegője. Az utolsó meghajlásnál fesztelen rám mosolyog. Zavarba ejt. Feszülten mocorgok székemben, a vágy egyre fokozottabban árad szét testem redőiben. Az előtér megtelik a beszélgető emberek hadával. Én csendesen állok a ruhatár mellett. Barátnőmet várom, hogy hozza kabátjainkat. A semmiből egy nyurga fiatalember lép hozzám, és kedvesen megszólít.
– Velem jönne, kérem? A művészúr önnel szeretne beszélni.
Szavai tavaszi szellőként járnak körbe. Lágyan elkapják karomat, és táncra hívnak a langyos napsütésben.
– Hogyan, kérem? – kérdezek vissza és csak halvány árnyalakként érzékelem jobbomon barátnőmet, amint épp mellénk ér.
– A művészúr megkért, hogy kísérjem be önt – biccent a fiú fejével a színházterem felé.
– Menj... – suttogja barátnőm angyali mosollyal az arcán, és kezembe nyomja kabátomat, majd még hozzáteszi. – Látod? Megy minden a maga útján. Előre a cél felé...
– Mi folyik itt? – suttogom fülébe.
– Csak menj, és megtudod... – kacsint rám, majd felveszi kabátját, és elindul a kijárta felé.