Szilveszter

Fagyos ködpárába burkolózik a Margit-sziget. Csak a híd lábánál kezdem érzékelni a külvilág homályos körvonalait. Ujjaim közt a képzeletbeli jégvirágok szirmaikat bontogatják, amikor a kanyarnál kénytelen vagyok megkapaszkodni. Magamban szitkozódva engedem el a rideg fémcsövet, és inkább a villamos oldalának dőlve próbálok talpon maradni. Közvetlen mellettem néhány huszonéves ácsorog. Szemük úszik. A szilveszter este emlékezetes pillanatai: az első korty , az első elcsattanó csók és az első hányás... még jól emlékszem magam is. Ajkam mosolyra húzódik, ahogy elhaladva mellettük kilépek a téli éjszakába. Sietősen átevickélek az út túloldalára. A színház kapuja ismerősen csikordul, de a benti fények tompábbak, mint az év többi napján. Az emeletre vezető lépcső korlátján hanyagul eldobott szerpentingurigák, lábam alatt színes fénycsóvák táncolnak. A mellékhelységben még csend honol. Sietősen rúgom le magamról otromba csízmámat, és lábaimra kerül a ruhapénzből vásárolt „magas sarkú álom”. Gyors frizura – és sminkigazítás, majd a lépcsőn halált megvető bátorsággal kopogok felfelé, hogy végre megszabaduljak feleslegessé vált téli gúnyáimtól. A ruhatár azonban még zárva. Hanyagul dobom le kabátomat az egyik bőrfotelba. Teljes harci díszben pompázva ácsorgok a fekete-fehér kőkockákkal kirakott oszlopok között. A takarítónő igyekszik feltűnés nélkül elsomfordálni mellettem termetes felmosó vödrével. Meghagyom hitében, hogy sikerült, és mintha ott sem lenne, a hidegtől elgémberedett ujjaimat kezdem lehelgetni.
– Jó estét! – hallom meg hátam mögött az ismerős orgánumot.
A fizika minden törvényét megdöntve fordulok meg saját tengelyem körül úgy, hogy magas sarkaim a talajon maradnak. A rám mosolygó mélybarna szempártól azonban hirtelen szédülés tör rám, de igyekszem tudomást sem venni stabilitásom hirtelen rosszra fordulásáról.
– Jó estét! – suttogom, és lelki szemeim előtt máris látom a két rózsapírt, amint kacagva arcomon.
Ő közelebb lép hozzám, hanyagul megragadja derekamat, és a fülembe súg.
– Végtelen dögös ma este...
A szavak most elhagyják agytekervényeimet, és kuszán kacskaringóznak, mint betűtészták a paradicsomlevesben.
– K... köszönöm... – sikerül elhadarnom egyetlen szót, ami még emlékezetből megy.
Az alacsony termetű asszonyság újra megjelenik körünkben. Egyetlen társa ezúttal már nem a felmosó vödör, hanem egy szebb időket látott rongydarab, mellyel az oszlopokat kezdi fényesíteni.