Egy emeletnyi

m

alf

ám

alf

or

Az utcai lámpák fényében tipegek végig a jégvirágokkal teli járdaszigeten. Magas sarkaim alatt élesen csikordulnak a megfagyott esőcseppek. A vaskos kapu fémfogantyúja szinte felsebzi tenyeremet, amint megmarkolom. A tömör üveg mögött még félhomály dereng. A kellemes melegtől bőröm kezdi visszanyerni rugalmasságát. Az aula csendes, egyetlen alakot látok csupán a középső asztalok között. Ahogy felpillant, megdermedt szívemről lehullnak a jégcsapok. A mosolygó fekete szempár csak engem figyel. Lassan indulok el felé. A hidegtől elgémberedett ujjaim idegesen tapogatják a régi füzet nejlonborítását. Lopva figyelem őt. Fekete garbó, és fekete nadrág. Lábán hosszú szárú bakancs. Először szokatlannak tűnik, de közelebbről megnézve inkább figyelemfelkeltő és divatos, semmint zavaró. Kifejezetten tetszik.
– Szia! Nem zavarlak? – mosolygok rá kedvesen.
– Szia! – nevet rám. – Nem...
– Megengeded, hogy leüljek? – kérdezem, és azonnal helyet is foglalok a mellette álló széken.
Egy szót sem szól, csak néz rám. Zavarba ejt tekintete.
– Hoztam valamit, amit szeretnék neked megmutatni. Tudom, hogy értékelni fogod – hadarom el mondandómat, majd sietve keze ügyébe tolom a spirálfüzetet, ami eddig tenyerem alatt nyugodott.
– Mi ez? – nézegeti döbbenten, majd kinyitja, és az első lap láttán megjelenik ajka szegletében a jéghegyeket megolvasztó félmosoly.
– Ez a füzet édesanyámé volt. A hetvenes években gyűjtötte össze a képeket, cikkeket Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról. Nagy tisztelője volt mindkettőjüknek.
– Akárcsak én... – motyogja fel sem nézve a füzet lapjairól.
– Édesanyám színésznő szeretett volna lenni. A hetvenes évek első felében a Vizivárosi Pinceklub-ban olyan, akkor még amatőr színészekkel kezdte a szakmát, mint Verebes Zoltán, Mifó Zalán, Balatoni Ágnes, Kovács István vagy Kondor László.
– Anyukád együtt kezdte a szakmát a Lacival? – pillant fel végre.
Kedvesen néz, mégsem vagyok képes azonnal válaszolni.
– Igen... – szólalok meg végre.
– Ha megemlíteném neki, emlékezne anyukádra? – érdeklődik.
– Ezt nem tudnám megmondani. Elképzelhető.
– Mit szólnál hozzá, ha megkérdezném tőle? – érinti meg karomat.
– Örülnék neki. Kíváncsi vagyok, ha emlékszik mit mesél róla. Ha már csak az emlékeim lehetnek velem, legyenek új emlékek is.
– Ezt hogy érted? – pislog rám döbbenten.
– Anyu meghalt... tizenkét éve – suttogom.
Arca hirtelen elkomorul. Szeme csillogása megváltozik.