Szerelemboszorkány

Nem tudjuk, honnan jött az a lány. Sosem mondta el. Egyszer csak ott volt, és beragyogta az éjszakát. Nézett csillogó szemeivel, vizsgálódva fürkészett, én pedig már az első pillanatban elvesztem pillantásában, huncut fénye annyira magával ragadott. Aztán rám vetette kislányos mosolyát, és úgy éreztem, különlegesen puha vasmarokba fogtak.

– Táncolunk? – kérdezte könnyedén, én pedig bólintottam rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A haverok röhögtek, mivel sohasem láttak még táncolni. De csak addig röhögtek, amíg észre nem vették a lány mozgásán a vágyat. Még a léptei is érzékiek voltak. Nemcsak az ajkai, a pillantása, hatalmas hajzuhataga, hanem még a füle tövében, a nyaka ívében is volt valami bujaság. Egyedül kislányos mosolya, az nem illett a képbe, de az meg éppen ezért volt lefegyverző.

Fiatal volt, de nem csitri. Mindenre és mindenkire nevetett. Nem vihogott, szemében komoly fényekkel viselte az életet, érettebb volt mindenkinél. Persze, ezt nem tudtam még ott és akkor, a klubban. Csak lötyögtem mellette, nemtörődöm módon, kívülállóként, ő azonban teljesen átszellemülten táncolt. Becsukta a szemét, vonaglott a ritmusra, dobálta, rázta a csípőjét, mintha szeretkezne. Úgy tűnt, nem is érdekli, hogy van-e rajta kívül valaki a teremben, ám mikor kinyitotta a szemét, az nagyon beszédes volt. Karjait a vállamra fonta, és a tekintete azt mondta, hogy örömet keres. Örömet, mindenáron...

Még most is nehezen írom le a nevét.

– Tira vagyok – súgta fülembe. – Gyöngyszemet jelent – tette hozzá, és rám villantotta újra kislányos mosolyát.

– Kinek jelent gyöngyszemet? – kérdeztem vissza.

– Most neked.

Akkor még nem tudtam, milyen súlyossá válnak majd ezek a szavak idővel, derűsen fogtam át a derekát, és arrébb húzódtunk beszélgetni.

– Na, és hol rejtegeted a gyöngyszemet? – puhatolóztam, mialatt tekintetem hihetetlenül hegyesen előremeredő trikóján járt.

Észrevette pillantásom, csábosan megrázta melleit, és felnevetett.

– Rossz helyen keresed.

– Lejjebb van?

– Talán.

Ujjaimmal finoman megemeltem rövid szoknyáját.

– Errefelé?

– Csintalan fiú! – csapott a kezemre, majd megrázta szőke hajzuhatagát, lesimította szoknyáját, és kíváncsian nézett rám.

– Még a nevedet sem tudom.

– A haverok Bundának hívnak, a hosszú hajam miatt.