Az ajándék 2. rész

Nem sokkal később magukra hagytam a lányokat. Úgy éreztem szükségük van egy kis „egyedüllétre” az este átéltek után. Hazahajtottam az autómmal és egy hosszú zuhany után, magam is nyugovóra tértem.

Másnap vasárnap lévén, ebédre voltam hivatalos a szüleimhez, mint mindig. Részvétel általában kötelező, ezen a napon sem volt ez másként. Pontosan délben érkeztem. Isteni illatok fogadtak már az előszobában. Az ebédlő felől vidám csevej és hangos nevetés hallatszott. Remek, a lányok már itt vannak... Nem tudom miért, de mintha egy egészen apró gombócocska kezdett volna növekedni a torkomban. éreztem a tegnap este után pont itt találkozni velük először a szüleim ebédlőjében. Vettem egy mély levegőt és beljebb sétáltam.
– Sziasztok! – köszöntem be.
– Szia Joey! – köszöntöttek szinte egyszerre a lányok.
– Gyere beljebb fiam! – invitált apám. – Tedd le magad kölyök! – mutatott a jobbján lévő székre, ami általában az én helyem volt. – Anyád is mindjárt jön, csak az utolsó simításokat végzi az ebéden.
– Már itt is van! – viharzott be anyám a konyhából. – Simítások elvégezve, lányok, terítsetek! Kisfiam! – keblére húzta a fejem, ahogy ott ültem, majd nyomott egy csókot a fejem búbjára.
– Szia Anyu! – köszöntöttem vigyorogva.
– Na mesélj fiam, milyen volt? – kérdezte apám, miután anyám otthagyott minket, hogy az ebéddel foglalkozzon. Kaptam egy enyhe sokkot, mert azonnal arra gondoltam, hogy a lányokkal töltött estémre kérdez rá. Ez persze lehetetlen, mert hát honnan is tudná!? Akkor is, a rossz lelkiismeret ugye... A másodperc tört része alatt kapcsoltam, hogy mire is gondol.
– Unalmas volt, mint mindig, egészen a végéig, – kezdtem el mesélni a pénteki meetingen történteket – amikor is az öreg elbeszélgetett velem. – elmeséltem neki a beszélgetésemet Mr. Hogworth-el.
– Ez mindenképp jó jel, – mondta elgondolkodva – Ahogy ismerem Franket, szerintem tervei vannak veled a jövőre nézve! – veregette meg a vállam. – Nem akarok előre inni a medve bőrére azzal, hogy ezt mondom, de büszke vagyok rád fiam!
Kicsit elpirulva fogadtam a dicséretet. Nem túl gyakori megnyilvánulása ez apámnak. Az ő elismeréséért, bizony meg kell dolgozni.
– Én is büszke vagyok rád kisfiam – lépett az ebédlőbe anyám, kezében egy tál gőzölgő levessel – de most épp miért is? – kérdezte nevetve