Bűnöm

– Oldozz fel atyám, mert vétkeztem.

Nem tudtam mást tenni. Mint űzött vad, szabályosan berontottam a templom udvarába. Futottam, mert azt reméltem, hogy ezzel magam mögött hagyhatom, amit tettem, s futottam, mert annyira kikívánkozott belőlem az igazság. Futottam, a templom udvarán ropogott a lábam alatt a murva. Szinte felugrottam a legfelsőbb lépcsőfokra, s megragadtam az ajtó kilincsét. Ekkor megint éreztem, hogy a vállaimra zuhan. Megrogyott a lábam, csak a kilincset fogó kezem tartott állva. Hogy tehettem ezt? S mintha nem is férfi volnék – mindig lenéztem a lelkiséget, mindig lenéztem a túl érzelmes pillanatokat – felkiáltottam lelki a kilincset markolva. Hogy tehettem ezt?

Végül lenyomtam a kilincset, s bementem. Nem voltak benn hívek, így nem is takargattam, most már sírva botladoztam az oldalhajó irányába. Ha ennyire csalódtam magamban, a tisztességemben, akkor most már nem számít, hogy elvesztem az erős férfi álarcát. Odaértem. Összeszorítottam a szemem, hogy úrrá legyek magamon, de abban a pillanatban bevillant előttem a kép, s rögvest felpattan szemem. Nem akarom látni ezt a képet. Majd esmét lehunyom: látnom kell. Megtörtént. És most ezért vagyok itt. Belépek. Belépek a gyóntatófülkébe. Térdre zuhanok. Remegő kezem felemelem. Keresztet vetek, de testem úgy rázkódik, mintha lázálom dobálna a hideg párnák között. Lázálom is dobál. Pedig ebből már felébredtem.

– Oldozz fel atyám, mert vétkeztem. Gyó... gyónom a mindenha... ha.. ható Istennek és neked lelkiatyám, hogy... – eddig bírtam. Összekulcsolt kezemet homlokomhoz szorítottam, ajkaimba haraptam, érzem fájt, de szaggató remegésemet nem tudtam visszafogni. Már nem is akartam. sírással folytattam, őszinteséggel ömlött belőlem minden. – ... évek óta nem voltam gyónni és a következő vétkekkel bántottam meg a fölséges Istent. Egyszer házasságtörést követtem el.
– Mik voltak fiam, a körülmények?

*

– Végre, hogy itt vagytok! Zoli! Évi! Lajos! Csenge! Már lassan azt hittük, nélkületek kell elkezdeni!
– Azt mertétek volna! – nevettem, majd a bal kezemben a nyakon fogott barackos ágyas palackkal megöleltem Xavért, mire ő egy ferde mosoly kíséretében megjegyezte:
– Hát csak két percre elegendő hoztatok?