B-vel a föld körül - Sivatagi illúzió

A nap perzselően tűzött le ránk, miközben keresztül száguldottunk a kopár tájon. Sofőröm, úgy tűnt, nemigen ismeri a fék fogalmát, és hiába rázkódott már alattunk az egész ósdi dzsip, mint ami menten ripityára akar hullani, továbbra is tövig nyomta a gázt.
Ezekben a pillanatokban gondolkodtam el azon, minek is kell kötelező jelleggel erre a szigetre vezetőt fogadni. Bár muzulmán országban jártunk, és Jemen nem épp az a vidám Ezeregy éjszaka hazája, ahol az ember fittyet hányhat a szigorú vallási előírásokra, de Szokotra szigete, bárhogy is nézzük, nem az Arábia. Ez a kis földdarab akkor maradt itt az Arab – és a Szomáli-félsziget között félúton, amikor a két földdarab több millió évvel ezelőtt szétvált és eltávolodva egymástól, létrehozta a török-szír határvidéktől le Dél-Afrikáig húzódó árokrendszer szövevényes hálóját. Afrika elment nyugatra, Arábia keletre, Szokotra meg itt maradt. És ez meg is látszik. Ez a Heves megye méretű sziget egyszerre Arábia, Afrika és egyik sem. Az egyetlen útvonal, amin keresztül meg lehet közelíteni, a jemeni fővárosból, Szanaaból a sziget központjába, Hadibouba vivő belföldi repülőjárat. De az, ha az ember lánya a gépen leveszi a fejkendőt és a földig érő leplet sortra cseréli, senkit nem érdekel. Bár, ha bikiniben mutatkoznék, talán a helyiek itt is meglincselnének.
Így hát, bár nyilván a jemeniek nem nézik jó szemmel, ha egy hirtelen gyaur egyedül császkál errefelé, és a sziget sérülékeny ökoszisztémája is megköveteli az elővigyázatosságot, de a nagy szigort még a helyi vezetők se veszik komolyan. Nyilván lennének olyanok, akik csak puszta heccből feldúlnának itt mindent, de az átlag turistánál talán még ezek a szurtos képűek is nagyobb kárt okozhatnak, ha picit elbambulnak.
De szerencsére ennek előnye is van. Elég némi rábeszélés, meg egy köteg pénz, és hajlandóak az embert akár hetekre is magára hagyni a sziget egy meghatározott pontján. Persze megfelelő mennyiségű ellátmánnyal felszerelve.
Én is alig vártam már hogy megszabadulhassak cserzett bőrű kísérőmtől, aki azóta folyamatosan lökte nekem a sódert, mióta elhagytuk a sziget "fővárosát". Az idézőjel indokolt. Amikor ugyanis megláttam a tízezres lakosságú, lepukkant kis Hadibout, mindennek neveztem volna, csak városnak nem.