Májusi séta...

Május volt. A hosszúra nyúlt tél után, szinte minden átmenet nélkül tört ránk a már-már nyarat idéző májusi nap. Meleg volt, a levegő meg sem rezzent, szinte állt minden. Az utcán nyárias öltözékben emberek százai, mindenki tartott valahová. Egyetlen ember volt talán közöttük, aki semmivel és senkivel nem törődött, kizárt maga körül mindent és mindenkit. Én voltam ez az ember. Felejteni jöttem ki a melegbe, azt hittem könnyebb lesz itt, az utcán, mint a lakásban, amelyhez már semmi nem fűz. Emlékek maradnak már az ott töltött évek, semmi egyéb. Tegnap este hagyott el a párom egy másik nő miatt. Összetört a szívem, a lelkem, fizikailag is megviselt a szakításunk. Egyetlen utazótáskával ment el, egyetlen "szia" hangzott el a szájából, semmi egyéb. Úgy éreztem, meghaltam. Kicsúszott lábam alól a talaj. Az éjszaka szinte alig aludtam valamit, ezért úgy döntöttem, a mai napot a semmittevéssel töltöm. Sem a kirakatok, sem az emberek, sem egyebek nem érdekeltek. Menni, sétálni. Egyedül lenni. Felejteni, s közben megpróbálni feldolgozni, mi miért is történt.
Már kora délután volt, amikor a Körúton kiesett a kezemből a telefonom. Arra nem volt időm, hogy lehajoljak érte, mert mire eszméltem, már valaki nyújtotta felém a leesett telefont. Hirtelen csak egy kezet láttam, majd egy másikat is, mikor odanyúltam, hogy átvegyem a telefont, az egyik kezével adta, a másikkal meg befedte érte nyúló kezemet. Hirtelen borzongás futott végig rajtam. Egy férfikéz érintése váltotta ki belőlem mindezt. Felemeltem tekintetemet, s abban a pillanatban szinte földbe gyökerezett a lábam. Egy tőlem alig pár évvel idősebb, lezser öltözetű, de annál férfiasabb megjelenésű ember állt szemben, velem. Tekintetünk összetalálkozott, én nem jutottam szóhoz. Talán a meglepettség, de úgy éreztem akkor, sokkal inkább a hirtelen jött, testemen végigfutó bizsergés dermesztette meg nyelvemet. Alig jött ki a hang a torkomon, csak nagy nehezen mondtam ki azt az egyszerű szót: "Köszönöm! ". Ő állt még mindig velem szemben, s bár kicsit tétovának tűnt, mégis határozottan megkérdezte: "Megiszunk egy kávét? ". Nem tudom a magyarázatát, de azonnal, szinte gondolkodás nélkül mondtam igent. Átsétáltunk az Oktogonon, s beültünk az első utunkba eső kávézóba.