A cseléd 3. rész

Négy egész hónappal lettem idősebb a Nemeskéri családnál. Éjszakánként az ezredes meghágott, mint egy kancát, nappal pedig Magdaléna élte ki fiús hajlamait velem. Tulajdonképpen elégedett voltam a helyzettel... De... és ez a de ott motoszkált bennem már jó ideje, hiányzott a valódi férfi az ágyamból... Túl a nemi szervem és a fenekem foglalkoztatásán, Magdaléna igen intenzíven tanított mindarra, amit máshol és más körülmények között nem lett volna módom elsajátítani. Már egész elfogadhatóan beszéltem németül, azok a szavak, amelyek parasztlány voltomra utaltak, eltűntek a beszédemből, új és számomra érdekes kifejezéseket tanultam. Szintén Magdalénától tanult női rafinériával sikerült elérnem, hogy az ezredes végre megnyissa a házát a város előkelőségei és a tisztikar nőtlen tagjai számára. Elérkezett végre az én várva várt napom, a mai, amikor táncolhatok, nemcsak Magdalénával, hanem valódi férfiakkal is, szót válthatok a nadrágjukban igazi szerszámot viselő, engem esetleg megkívánó hadnagyocskákkal vagy megfontoltabb kapitányokkal. Ma itt lesz nálunk a szolgabíró, itt lesz a nemesség színe-java... férfiak lesznek itt, ahol a néma és semlegesnemű bakán és az inason kívül – már külsőre – más férfi még sosem fordult meg. Lázasan készültünk erre az estélyre Magdalénával! Ő kívánta az én sikerem, mert megértette s tán lopva még remélte is, neki is minőségileg más, talán jobb szeretkezés jut majd, ha kiélhetem magamban a nőt... Ruhám, szép számmal volt, így gondot okozott az esti megjelenésem. Nem tudtam eldönteni, hogyan is tegyem meg az első lépéseimet a férfiak világában... Legyek szerény, kis nebáncsvirág, vagy tisztes polgárleány, nagyvilági nő? Végül is a véletlenre bíztuk az esti jelmezem kiválasztását, s a vak véletlen – behunyt szemmel ráböktem az egyik ruhára – a tisztes polgárleányt juttatta nekem. Mondanom sem kell, maga a készülődés annyira felizgatott, hogy hol saját, hol pedig Magdaléna fürge kis ujjacskáit kellett igénybe vennem, hogy lehűtsém hajas babám fel-feltörő vágyait. Szívesebben vettem most már igénybe ilyen célra Magdalé­na szolgálatait, mert míg magamnak mindent hozzá kellett képzelnem mutatóujjam játszadozásához, addig Magdaléna még­is hozzásegített valami „férfiasabb" illúzióhoz... Munkálkodott is rajtam lelkesen, s nem mással viszonoztam a kedveskedését, minthogy közben férfinevekkel illettem, s matattam – ami ugyan némileg csökkentette az illúziót – szoknyája alatt, élvezve a férfinál még eddig nem tapasztalt dús alhasi szőrzetben való megmerítkezés örömeit... Az idők folyamán egyre rémültebben tapasztaltam, hogy az ő férfiassága nemhogy nőne, de egyre csökken, s végül már valahol ott tartottunk, hogy én különb keménységet tudtam produkálni, különösen, ha hosszú perceken keresztül izgatta a – most már tudtam a nevét is – clitoriszom. Nos, egyre erőteljesebbé vált ez az izmocskám, míg az övé egyre inkább kezdte felvenni női formáját. Előrehaladott leszboszi szerelemmé fajult lassan a mi egymás iránti vonzalmunk, ahol ő megpróbálta még eljátszani a férfit, de mind gyakrabban engedte át nekem ezt a szerepet... S élvezett nőként akkorákat, hogy irigységem s a nőiességembe vetett hitem fordított arányba került egymással. Persze ebben szerepet játszott az is, hogy az ezredes fantasztikus előjátékain kívül mást, mint hogy változzam kancává, nem igényelt tőlem, s a fenekem – valljuk meg őszintén – határtalan élvezeteket közvetített ugyan, az egész azonban mégsem volt az igazi. Vártam hát nagyon a mai estét. Előbb az ezredes jött haza, s mi a hónapok során kialakult gyakorlat szerint egymás mellett vártuk az ajtóban, ő köszöntött minket, ahogy illik, nejét kézcsókkal, engem – mivel „csak" az unokahúg voltam – atyai homlokcsókkal.
– Minden rendben? – adta át a kivételesen az előszobába is beengedett bakának a köpenyét és kardját.
– Tökéletesen – mondtuk egyszerre, de mindannyiunk számára egyértelmű volt, csak rám gondoltunk ebben a pillanatban.
– Helyes!... Khm... Nézzük akkor! – kulcsolta össze a kezét a háta mögött, és indult előre. A szalon közepén megállt, és váratlan, az időpont által nem is indokolt mozdulatra szánta el magát: ott Magdaléna előtt megsimogatta a fenekem...
– Remélem, elégedettségére szolgál majd a mai este. Nem­de, kedvesem? – fordult Magdaléna felé, aki nem bírta levenni szemét a fenekemen nyugvó kézről. Ez a nap a váratlan meglepetések napjaként maradt meg az emlékezetemben, mert Magdaléna az ezredes mellé lépett, s miközben ő a fenekem szorongatta, leplezetlen és takaratlan mozdulattal előrenyúlt, és résnyire nyílt szájjal, párás szemmel megragadta az ezredes nadrágja elejét...
– Khm... hát akkor... talán menjünk... – mondta, és én engedelmesen elindultam felé, de a karját nem nekem, hanem Magdalénának nyújtotta... Otthagytak a szalon közepén, Magdaléna fejét az ezredes vállára hajtotta... S elindultak az „álomszoba" felé... Bánatomban felhajtottam egy egész pohár , s lerogytam a fal mellé állított fotelba. Nem érdekelt engem akkor semmi más, csak az, hogy mi történhet most az álomszobában... Tudtam, hogy a mellette levő szobából, ahonnan Magdaléna a fonográfot szokta elindítani a kellő pillanatban, minden nagyon jól látható, oda rohantam be, teljesen felajzva a kíváncsiságtól. Elfordítottam én is a festményt, ahogy Magdaléna hetekkel ezelőtt megmutatta, s a drapéria nyílásán keresztül jól láttam, mi történik a másik szobában... Nem kis irigységgel néztem Magdalénát. Az ezredes már csak a hosszú gatyáját viselte, abból meredt ki a szerszámja, s Magdaléna szoknyája felgyűrve egy csomóba, s csókolják egymást úgy, ahogyan engem szoktak. Az ezredes keze el-elmerül Magdaléna bozontjában, ujjai szétfeszítik a kishuncutkát, amihez nekem is volt közöm még ma délelőtt is, és billegtetik a pár héttel ezelőtt még fütyinek nevezhető clitoriszt. Majd keze rátalál az ezredes egyre csak meredő szerszámjára, megragadja, s mint akinek a kezében még sohasem volt még csak hasonló sem, csodálkozón tapogatja végig, fogja marokra, szorítja, mozgatja úgy, ahogy az ezredes benne matató ujja diktálja a tempót. Magdaléna eltépi a fejét az ezredes szájától, és hosszan, ahogy velem sohasem tette, sikoltva tudatja: „Élvezek... ez... nem igaz... élvezek, veled! " Nem minden elégedettség nélkül veszi mindezt tudomásul az ezredes, s ahol eddig csak a keze járt, most azt szájával, nyelvével próbálja felfedezni. Két kezével szétsimítja a szőrzetet, aztán annyira szétfeszíti a huncutkáját, hogy én már-már attól tartok, talán szét is tépi, de jól érzi ő, hol van a határ, s ekkor kitárul a gyönyörű, sötétvörös, nedvesen csillogó hajas baba. Nézzük megigézetten az önmagából kifordult szemérmét, s meg kell mondanom, nem sok szebbet láttam még életemben, és itt általában a szépségre gondolok. Tökéletes arányban áll szőre durvaságával és kiterjedt voltával, olyan harmóniában, hogy úgy érzem, ez maga lehet a tökély, s ha nekem is hasonló rejtőzhet lábaim között, nálam boldogabb ember nem létezhet a földön. Ujjai széthúzzák, és semmihez nem hasonlítható sima mezőt teremtenek egészen combja belső oldaláig, s e sík­ságtól körülölelten ott mered valami élő, aprókat moccanó ősállat, s szemben vele gyűrött, barna sziklaszirt, mely lent mélyen eltűnik feneke két összesimuló halma közt, ott mered szakadék­ként, titkokat rejtő barlangként, az elkárhozás kapujaként, bejárata a felmagasztosulásnak... Ahogy nézem kinyílt nővirágát, megértem végre, mi is tette elviselhetővé számomra csókjait, megértem, miért adtam át magam oly önfeledten a megmerítkezés örömének, miért vállaltam magamra kárhozást: hát ezért a titkos gyönyörűségért, amit eddig csak sejthettem, hogy létezik, s most íme tessék, itt van. Ez volt az, amit kerestem benne, de meglelni nem tudtam, mert hiányzott belőlem a feltárás bátorsága... Lám, megtette ő nekem, s most a csodálattól csak állok a fal előtt, szemem a résen, és kezem is hasonló titkokat keresve indul felfelé szoknyám alatt... Az ezredes is a tettek mezejére lép, mert marokra kapja szerszámját, odailleszti a nyíláshoz, aztán ráborul testével, és izmos farát látom, amint heves vágtába kezd, ezúttal ott, ahol a természet rendelte... Magdaléna felveti lábait, átkarolja az ezredes de­rekát, én pedig a rejtekhelyről jól láthatom, milyen simán csúszik bele a jókora szerszám. Bent az ágyon, a szoknyám alatt is gyorsul a tempó. Szoknyám felhúzom egész a mellemig, csípőm előrenyomom, hajas babám előrefeszítem, s ujjaim nem kímélve, űzöm, hajtom magam előre a kéj zegzugos ösvényein. És elélveznek az ágyon is, s fekszenek szótlan egymásra borulva, az ezredes lába remeg, Magdaléna egyre dobálja magát, még és még akarva, olyannyira, hogy ennyi hevességtől az ezredes újra megmerevedik, s kezdik elölről a mozgást... Nem bírok magammal én sem, nekem is szükségem van arra, hogy valami legyen bennem, hát leveszem a tartóról a meggyújtatlan gyertyát, s bár nagynak, túlságosan nagynak találom, kezdem vele dörzsölni hajas babám legérzékenyebb pontját, mígnem elérem saját kis kapumat, s előbb csak úgy próbaképpen, aztán mind jobban, mind mélyebbre dugom magamba a fehér faggyúszálat, s amit az előbb még nagynak ítéltem, az hovatovább kicsinek bizonyult, mert kitöltésre régóta éhes bensőm majd elnyeli a semmi kis vékony gyertyaszálat. Végül már csak két ujjal fogom, hogy minél beljebb érezzem a végét, minél feszítőbb legyen az érzés, s kezem a hasamra szorítva érzem, meddig ér bennem... s még két gyors mozdulat, aztán megroggyanó lábbal újra elélvezek... Magamhoz térve, szemem a falrésre szorítom, s látom, ott a túloldalon sem álltak meg ennyinél, mert az ezredes Magdalénát feltérdeltette az ágyra, s a szokásos játékát játssza vele. Megkönnyítem hát a dolgot: elindítom a gramofont. Amint felhangzik odaát a jól ismert dobogás, előbb meghökkenve kapják fejüket felém, aztán még hevesebben folytatják az utolsó dobbanásig... Ilyen előzmények után az estély már csak jól sikeredhetett. Mire az első vendégek megérkeztek, úgy-ahogy rendbe szedtük magunkat, persze gondosan ügyelve arra, én nem tudom, hogy ők és ők sem, hogy én... Míg véget nem ér első estélyünk, én végig úgy érzem, hogy bennem van az a gyertya, amely nagy megelégedésemre szolgált, amíg titkukat kilestem... Persze nem érti senki, miért is mosolygok olyan talányosan, ha mégoly közömbös kérdésről lett légyen is szó, mint „vajh, holnap elég erősen fog-e sütni a nap? "
Sorra érkeznek a meghívottak, s én csak azokat próbálom megjegyezni, akik hímneműek, és első ránézésre is ki lehet belőlük nézni olyasmit, amit ők egyelőre csak legtitkoltabb álmaikban remélnek... Este nyolcra teljes a listám, két nagyon jóképű hadnagyocska, egy főhadnagy, a járási főjegyző és két civil úr, két gróf... Ha ezeket be tudnám osztani egy hétre, azt hiszem, egyelőre megoldódnának a gondjaim. A vacsora végül is unalmas volt számomra, pedig két snájdig hadnagy között ültem, de olyan gyámoltalanok voltak az ezredesük jelenlétében, hogy elkeseredtem tőlük. Aztán jött a tánc, széles jókedvem kerekedett mindaddig, amíg Magdaléna nem figyelmeztetett, hogy fékezzem magam, mert kezd kissé feltűnő lenni, hogy a zárdából jött kislány – a kitalált mese szerint – ennyi rafinériával szédít meg minden férfit, aki csak a közelébe kerül. Egyébként végtelenül ügyetlen voltam. Kezdődött Petőházy hadnagy úrral, aki, miközben egy általa viccesnek tartott történetet mesélt a legényéről, én a kezemben tartott puncsot „véletlenül" az ölébe öntöttem, s mint aki első rémületében cselekszi, előkaptam a zsebkendőmet, s a legártatlanabb arccal kezdtem tisztogatás ürügyén simogatni a nadrágja elejét. Szegény hadnagyocska! Úgy ugrott fel vörös arccal, mintha a forró kályhára ült volna... De addigra én már megbizonyosodtam arról, hogy a nadrágja belülről igen sokat ígérő dologgal van kitömve. A másik ellenőrzésem nem okozott ekkora bonyodalmat, mert azon az úron kívül, aki Bárczy grófként mutatkozott be, senki más nem vette észre. A gróf, amint láttam, nagyon unatkozhatott a fal mellett, s szemével már a visszavonulás útját kereste, amikor Magdalénával melléje értem, s mint aki teljesen belefelejtkezett a fecsegésbe, róla tudomást sem véve, megálltunk előtte sutyorogni. Kezem a hátam mögé tettem, és Magdalénához közelebb hajolva, a kezem pontosan ott nyomódott a grófhoz, ahol a férfi legérzékenyebb pontja van... Egy bizonytalan és halk torokköszörülésen kívül más nem hallatszott, hát nyugodtan folytattam a fecsegést Magdalénával, mígnem kezdett a grófnak ágaskodni a szerszámja, pedig esküszöm, azon kívül, hogy rajta nyugtattam a tenyerem, mást nem tettem! Ami­kor viszont felmeredt neki, rémülten fordultam hátra.
– Óh istenem!... Hiszen én azt hittem, a függönyrojtnak támaszkodik a kezem!... Remélem, nem hallgatott ki bennünket, uram!
– Biztosíthatom, kisasszony, egyetlen szót sem hallottam! – mondta a gróf, és vörös arccal ő is elindult sietve a kijárat felé.
– Ugye nem bántottad meg a grófot? – nézett mosolyogva a szemembe Magdaléna.
– Távol álljon tőlem!... Akarom mondani, máskor álljon távolabb tőlem – és amikor rákacsintottam, belőle is kipukkadt a nevetés.
– Csak nem fogtad meg a?... – kapcsolt végre. – Te őrült! – mondta, s cseppet sem kuzini csókot adott a számra. – Nézd csak, megjött a kis doktor is! – mutatott a szalon ajtajára, ahol akkor lépett be az én doktorkám. Bemutatták őt is, de nem ismert fel.
– Nagyon ismerős nekem valahonnan a kisasszony! – ráncolta a homlokát.
– Lehet – mondtam talányosan, nem akartam még leleplez­ni magam. – Táncol velem? – nyújtottam felé a karom. Nagyon tisztelettudó táncot lejtettünk, már amennyire én tudtam akkor táncolni. Ő megpróbált világfi lenni, meg is lett volna hozzá minden adottsága, ha nem fullad minden szava végül zavarba... Végtelen elfogult és gyámoltalan fiú volt. A nénikéivel élt együtt... Meg is lett róluk a véleményem. Amikor elkezdődött a koncert, mert azt is rendeztetett az ezredes, az én listámról többen is igyekeztek úgy helyezkedni, hogy a közelembe kerüljenek, én viszont tudtam, hogy még nincs itt az ideje, megmaradtam ezért a doktorkám mellett, mi több, én kalauzoltam őt nagyon ügyesen úgy, hogy mire széket találtunk, csak a legsötétebb zugban akadt számunkra hely. Na, azért még itt sem volt túlságosan sötét, de hál istennek mindenki úgy belefeledkezett a zenébe, hogy velünk nem törődött senki. Alig ültünk le, én máris elkaptam a doktorkának a szerszámját, ő olyan döbbenten nézett rám, hogy egy hangot nem mert kiadni a továbbiakban. Szépen fejlett, izmos és meglehetősen nagy szerszámja volt, meglehetősen, mondom, mert azért a nyomába nem ért Magyarossy úrénak... de nekem tökéletesen megfelelt! Addig ügyeskedtem, míg ki nem szabadítottam. Az a mulya gyerek csak ült teljesen megmerevedve, még az a jó, hogy „ott" kellőképpen merev volt, mert én nem sokat tétováztam, felhúztam a szoknyámat hátul, hogy szabaddá váljon a fenekem, még egyszer körülnéztem, nem fenyeget-e valami veszély, de a közönség ámultan hallgatta a zongoristát. Felhúzott szoknyámmal aztán a doktorka ölébe ültem, és két gyors mozdulattal a helyére irányítottam...
Ültem felnyársalva, mozdulatlanul, csak a hüvelyem izmait mozgattam pont úgy, ahogy a kezem is megtehette volna, a szorítás lent kezdődött a szerszámja tövén, és haladt egyre fel­jebb, mígnem a doktorka alaposan belém élvezett. Én pedig még sehol sem tartottam... Ránéztem szegény fiúra, az arca merő veríték, a szerszámja lankadtan lóg ki a nadrágjából, ő maga bármelyik pillanatban leeshet a székről... Kendőmmel megtörölgettem az arcát, amely az előbbi punccsal való átitatódástól ragadt is, így csak rontott a helyzetén, de úgy-ahogy megtisztítottam előbb az arcát, aztán a hajas babámat törölgettem meg nagyjából, s mivel még volt elszámolnivalóm a doktorkával, odaálltam elé széttett lábbal, és hátulról a kezét a lábaim közé. Bámulatosan gyorsan tanult. Úgy látszik, nem hiába járt az orvosi egyetemre, mert ujja egyből eltalálta a clitoriszom, s míg álltam, ő hátulról igencsak jólesőn kezdett simogatni, vizsgál­gatni. Megnézte, mekkorára képes megnőni a clitoriszom, s valószínűleg ugyancsak meglephettem a méretével, majd megnézte azt is, mennyire képes az ujjával belém hatolni, s azzal is elégedett lehetett. Mire a zongorista kielégítette a közönség újrázási igényét, addig a doktorka is háromszor újrázott nekem, egyre inkább belemelegedve a vizsgálódásba. Ahogy felcsattant a taps, én mi sem történt arccal hagytam magára csapzott doktoromat, hisz más sem hiányzott volna, mint hogy egy ennyire megviselt állapotban levő férfi mellett lássanak meg.
– Mit csináltál? – kérdezte Magdaléna, és átölelte a vállam, amint a büfé felé vezetett.
– Mit gondolsz? – kacsintottam rá újra.
– Kivel? – kerekedett el a szeme.
– Nézz körül! – mosolyogtam rá, és amint végignézett a vendégeken, azonnal tudta.
– Szegény fiú!
– Te csak ne sajnáld!... Inkább engem kellene sajnálnod, nem tudtam rendesen végigcsinálni, mert nagyon hamar a végére ért szegényke...
– És a többiek?
– Mire gondolsz? Csak nem arra, hogy rángassam be őket az álomszobába?
– Jaj, nem! – mondta őszinte rémülettel.
– Bízd rám! Egy-két nap, és meglesz az első, aztán a többi is.
– Egyre kérlek csak, ne kezdj civilekkel többet. A katonának van félnivalója, tudod, Arnold... Értesz engem?
– Azt hiszem... de, akkor a civilek elfelejtve, ígérem. Újra – csak futólag – szájon csókolt, s ebben nem lehetett semmi feltűnő, hiszen látszott rajtunk, mennyire szeretjük egymást, "unokatestvér" létünkre. Szóval csak katonákkal, nehezebb lesz, de nem megoldhatatlan... Gondolnom kellett ugyanis a ház jó hírére, ugye ez azért mégiscsak egy „tisztes úri ház" volt...
– Elhanyagol engem a hadnagy úr! – mondtam kicsit kényeskedve, ahogy a szerepem megkívánta. Első jelöltem, egy majd két méter magas délceg óriás, akinek nevetős szája, tömött, szőke bajusza és vadul csillogó szeme végtelen szilajságot árult el.
– Hiszen, ha nem bújna el előlem a kisasszony... – hagyta talányosságban a mondat végét.
– Nem bujkálok én... de nem mondom, hogy nem lenne esetleg olyan személy, akivel ne bújnék el szívesen...
– Ha megfelelnék a kisasszonynak, én...
– Csitt, mit nem mond! – legyintettem meg játékosan a legyezőmmel. – Ha nem tudná az úr, apácáknál voltam eddig.
– Híj, de szívesen lennék én is ott – simogatta meg a bajuszát huncutul. Tudta ő jól, hogy mire megy ki a játék, de neki is éppúgy kellett vigyáznia az illemre, mint nekem, pedig jól láttam a szemében, hogy ott a helyszínen leteperne és megadná mindazt, amit kívánunk mindketten.
– Szívesen adnék jó modorból leckét a hadnagy úrnak, mert látom, eddig csak cselédlányokkal találkozott!
– Szívesen venném. a tanítást! – csapta össze a bokáját tisztelettel.
– Cserébe, ha megtanítana a hadnagy úr engem vívni...
– Kész örömmel tenném, de az ezredes úr unokahúgának én nem lehetek tanítója.
– Már miért ne lehetne? – adtam a csodálkozót.
– Nagy kísértésnek lennék kitéve a kisasszony mellett, ami ha rosszul végződne...
– Ki tudná meg a végződést? Hacsak én el nem mondanám – szakítottam félbe. Szegény hadnagy akkorát nyelt, hogy majd lecsúszott a torkán az ádámcsutkája is.
– Ha úgy érthetném a kisasszony szavait...
– Értse úgy a hadnagy úr, ahogy csak jólesik. Itt tudna lenni... mondjuk holnap délután kettőkor
– Az ezredes úr engedélye nélkül be nem tehetem a lábam ebbe a házba – csóválta a fejét sajnálkozva a hadnagy.
– Ezt bízza rám. Maga meg legyen itt holnap kettőre. Megér­tettük egymást? Összecsapta a bokáját, aztán már futott is. Szegény azt hitte tán, akkor hamarabb jöhet?... így beszéltem meg mindegyikkel egyre-másra a randevúkat, s öröm töltött el, ha arra gondoltam, hogy az elkövetkező hat nap igencsak jól fog telni... A két grófom, köztük a megtapogatott, egész este járt a nyomomban, de Magdaléna tanácsára kerültem velük minden kontaktust, így jobbnak látták, ha idő előtt távoznak... S mintha csak jeladás lett volna, a vendégsereg szedelőzködni kezdett, s alig félóra múlva az utolsó vendéget kísérte le az inas.
– Khm... Remélem, elégedett? – állt meg velem szemben az ezredes, kicsit tán többet ivott, mint szokott, a szeme zavarosan csillogott, de tisztán, érthetően beszélt.
– Igen, ezredes úr. Tökéletesen.
– Izé... Ugye nem lehet panasza majd senkinek a ház erkölcseire? – Kizárt dolog, ezredes úr – ráztam a fejem. – Szeretnék kérni még valamit.
– Ki vele! Ma mindent lehet kérni tőlem... – fonta össze a karját a háta mögött. – Nagy ajándékot kaptam ma délután... khm... azt hiszem, nemcsak hallott róla, de látta is.
– Nagyon örültem én is neki, ezredes úr.
– Helyes... miről van szó?
– Adjon engedélyt arra, hogy holnap grog Wassay hadnagy úr vívóleckét adhasson nekem délután kettőtől... – aztán soroltam a listát, kik, mikor jönnek még és milyen célból...
– Khm... Hosszúnak találom a listát – vetette fel dacosan a fejét.
– Khm – utánoztam őt. – Én bezzeg nem találtam hosszúnak az álmokat.
– Rendben van, lelépni! – mondta, s csinált egy hátraarcot, majd döngő léptekkel elindult a szobája felé. A hálóingem már fel sem vettem, annyira siettettem a másnapot, úgy aludtam el meztelenül... Arra ébredtem, hogy két száj csókolja egy-egy mellem. Előbb azt hittem, álom csak, de ami­kor a jobb mellemen az ezredes megszokott lágy gyönyört keltő csókját ismertem fel, míg a másikon Magdaléna , követelőbb csókját, ráébredtem a valóságra, ezek ketten vannak mellettem az ágyban! Átöleltem mindkét fejet, s hol az egyiket, hol a másikat irányítva vezettem őket lassan emelkedő kéjem lépcsőfokain. Mérhetetlen gyönyört adott maga a látvány, ahogy a két, időnként egymást csókoló pár melleim halmai fölött egymásra talál, általam, rajtam egyesülnek előbb csak a szájukkal, aztán feltérdelnek a Két oldalamon, és átkarolják egymást, összeforrva szájukkal, hajladoznak hol lágyan, hol erősen szorítva egymást. Egyik kezemmel az ezredes lelógó két golyóbisát ragadtam meg, másikkal Magdaléna rengeteg szőrbe rejtett klitoriszát kerestem, s hol egyiket, hol másikat izgatva jobban, egyre emelkedett a lihegésük hangja. Felmagasodott az ezredes szerszámja... kezemmel utánoztam Magdaléna hüvelyét, míg másik kezemnek középső ujjával az ezredes szerszámjának mozgását utánoztam Magdalénában, aki egyre széjjelebb csúsztatta lábait, s kezdett előbb csak le – és fel mozogni, aztán mindenfé­le alakokat leírni csípőjével, egészen addig, amíg záróizmai meg nem feszültek a kéjtől, s szorosan rá nem fonódtak a hüvelyében levő ujjamra... Megállt a mozgása, fejét az ezredes vállára hajtotta: nem úgy az ezredes, aki egyre hevesebben lökdöste szerszámját Magdaléna általam formált hüvelyében, egész addig, míg mellemre ki nem buggyant a magva, hogy az­tán szökőkútként spriccelni kezdjen bőséggel úgy, hogy még Magdaléna hasa és bozontja is meg lett locsolva... persze a javát én kaptam a melleimre... Egy pillanatra sem álltak le, s az ezredes már hasra is vetette magát széttárt és felhúzott lábaim között, míg Magdaléna előbb eltüntette rólam férje nyomait, hogy aztán szó szerint előbb a mellemre üljön, velem szembefordulva egyre közelítve hajas babáját a számhoz, egészen addig, amíg ott nem tátongott a szám felett a délután olyannyira megcsodált titkos kapu, s én nem tétováztam nyelvem beledugni, két kezemmel szétfeszítettem a feneke alá nyúlva a kiskaput... csináltam én abból akkora bejáratot, hogy el sem lehetett volna téveszteni... hozzádörzsöltem arcom, állam, miként az ezredestől láttam, és fogam közé csippentettem helyes kis clitoriszát... De mindezt velem is megcsele­kedte az ezredes! Ő is széthúzta a hajas babám, s megkereste az én legkedvesebb pontomat, s kemény nyelvével járt rajta le-fel, lágyan, érintőlegesen, szinte csak a leheletét éreztem, de elég volt akkor már annyi is, hogy lábaimmal csapdába ejtsem a fejét, legalábbis addig, míg nem élveztem ki a végletekig az előbbi gondoskodást.
Magdaléna tán megérezte, mi történik velem, mert csatlakozott az élvezetemhez, s számra rászorítva széthúzott hajas babáját, mozdulatlanságra bírt engem is... Az ezredes megszorítva a bokám, jelezte, azt kívánja tőlem, vegyem fel kedvenc pózát, s én megtettem örömmel, ha nem is a természetes módon, de megtölthettem magam szerszámjával. Alig ért szilárd talajt a lábam, már mögöttem volt, s körözni kezdett marokra fogott szerszámjával az ő kedvenc helyén, hogy lassan egyre beljebb és beljebb nyomuljon, s öntsön el engem mindjobban a „mindegy, hogy hol, csak szerszám legyen bennem" vágya, s magamtól nyomuljak mind hátrább, nyársaljam fel magam én, s kezdjem mozgatni farom előre-hátra... Magdaléna szembefordult velem, és újra a szám elé nyomult
a hajas babájával. Könyökre támaszkodtam, széthúztam a hajas babáját, s most szemből cselekedtem meg vele mindazt a jót, amelyben az előbb engem részesített az ezredes... Aztán Magdaléna vette át kezem szerepét, és ő maga tárta fel legbenső valóját, s akkor én markomba vettem melleimet, melyek már jó ideje nélkülözték a megértő becézgetést... Az ezredes egyre keményebben markolta a fenekem kétoldalt, s mind erőteljesebben rántott magára, tudtam már jól, mit jelent ez, közel áll ő is az élvezethez, s ettől úgy felizgultam, hogy nyelvem őrült vágtába kezdett Magdalénában, mitől is szinte egyszerre élveztünk el mind a hárman... Az ezredes csodákat tett ezen az éjszakán! Rövidke szünetekkel egészen reggelig minduntalan felmeredt a szerszámja, elemi erejű vágya támadt attól, hogy ketten vagyunk vele egy ágyban, s megteszünk mindent, amit csak férfi kívánhat... Amikor már nem volt minek kibuggyannia belőle, még akkor is egyre nyomta hol belém, hol Magdalénába már teljesen vörös szerszámját. Bárhogyan igyekeztem is, irányítottam hajas babámba, rémülten kapta ki onnan, s tette a „megszokott" helyre, azt suttogva közben, hogy nem kockáztathat meg egy gyereket tőlem... Magdalénát viszont hol elöl, hol hátul lökdöste.
Fantasztikus és őrült éjszaka volt, s én kis naiv még akkor is azt hittem, ennél többet nem nyújthat férfi nőnek. Élveztünk reggelig annyit, mint máskor egy hét alatt sem. Aztán egyszer csak lefordult Magdalénáról, elnyúlt, mint akit agyonvertek. Betakartuk, s egymást átölelve vettük számba az estélyen történteket. Gróf Wassay nemcsak sokat ígérően szép, de nagyon pontos ember is volt. Pontban kettőkor ott állt az ajtóban, hóna alatt két gyakorlókard, de ahogy elnéztem a szorosan testére simuló nadrágját, úgy láttam, valami szúró – vagy vágószerszámot oda is eldughatott, mert a nadrág eleje sokat sejtetően púposodott.
– Gróf úr! – hajtottam meg magam előtte, és szélesre tártam az ajtót. Ez a határozott, szellemes, kópés-csibész férfi, ahogy Magdalénától megtudtam, nagy gyakorlottságot szerzett a szoknyák körüli forgolódásban, de most, ahogy zavartan megállt az előszobában, sejtettem, milyen kérdés mozgolódhat az agyában: miképpen is értelmezze a tegnapi, kacérságon jóval túlmenő invitálásomat.
– Remélem, nem ért félre a kisasszony... – kezdte gyámol­talanul. Persze, nem adtam magam olyan könnyen, hagytam hát szenvedni egy sort, hadd tébláboljon, beszéljen összevissza. – Igazán nem szeretnék tolakodó lenni, de... úgy értem, szívesen jöttem, bár meg kell mondanom...
– Hagyja el, hadnagy úr! – esett meg végül a szívem rajta, szegény már azt sem tudhatta, fiú-e vagy lány. – Ebben a szobában fogunk gyakorolni – nyitottam ki előtte az egyik, szinte sohasem használt kisszalon ajtaját. – Kérem, készüljön fel, én is rögtön jövök. Belépett, szemével alaposan felmérte a terepet, de gondosan választottuk meg Magdalénával a helyszínt, mert attól nem sokkal lett okosabb szegény feje... Én majdhogynem rohantam a szobámba, ahol már Magdaléna várt.
– No? – kérdezte a kezem megfogva.
– Nagyon nem érti a helyzetet... – szórtam le magamról a ruhám, és kapkodtam magamra az igen praktikusan – mármint az eljövendőkhöz megválogatott ruhát. Egy minden merevítés nélküli midért, és egy térd alá érő, kényelmes, bő bugyogóra is hasonlító, nadrágszerű valamit. A míder kihangsúlyozott felül, melleimet majdnem megduplázta, nagy bőrfelületeket hagyott rajtam szabadon, míg a bugyogónadrág varázslatosan elkerekített alul, hangsúlyozta nagyon karcsú derekam, és kellőképpen megfeszült a fenekemen...
– Gyönyörű vagy! – lelkendezett Magdaléna.
– Majd a hadnagy úr eldönti – kacsintottam pajkosan szeretőmre, barátnőmre és munkaadó gazdámra. A hadnagy úr ingre vetkezett, és éppen a kardokkal játszadozott, amikor beléptem.
– Kezdhetjük, hadnagy úr? – álltam meg gondosan kiszámí­tott pózban, félig felé, félig az ajtó felé fordulva. Két olyan hullámvonalat láthatott, amitől szerintünk el kellett hogy veszítse a fejét. A kardokat mindenesetre kiejtette a kezéből...
– A kisasszony... úgy gondolja, ez a ruházat...
– Van valami kifogása ellene? – kérdeztem, s hajamat kezdtem feltűzni a velencei tükör előtt teljes közönyösséggel. (Még arra is volt gondunk, hogy a míder kivágását úgy alakítsuk át, hogy amikor fél oldalra fordulok, s felemelem a kezem, mellemből egy jókora darab táruljon a szeme elé. ) Fél szemmel rásandítottam, s szegénykémnek úgy járt le-föl az ádámcsutkája, mintha nem tudná eldönteni, hogy kiugorjon a száján, vagy végképp leszálljon a gyomrába.
– Az istenért, hadnagy úr! Mi történt önnel? – babráltam még mindig a hajamon két kezemmel, és szembefordultam vele. Szó szerint reszketett.
– Ha megbocsát a kisasszony, én most inkább elmennék – hajtotta le a fejét, s kezdtem komolyan megrémülni, nem léptünk-e át a végső határon.
– Ej, hadnagy úr! – próbáltam gúnyolódni vele. – Csak nem ijedt meg attól, hogy a tanítvány legyőzi a mestert?
– Attól tartok, már győzött is a kisasszony – nézett változat­lanul a parkettra.
– Kezdjük, hadnagy úr, mert az idő telik! – tapsoltam, hogy kizökkentsem a bűvöletből.
– IIIgen... – rázta meg a fejét, mintha álomból ébredne, de amint rám emelte a tekintetét, ismét zavarba jött. – Kezdjük akkor talán az alapállással!
Mellém lépett, és kezdte magyarázni, hogyan is kell a helyes alaptartást felvenni. Én persze az istennek sem akartam megérteni, mire is gondol, hiába mutogatta magán, mígnem kénytelen volt lábaimat és derekamat megérinteni. A magyarázata közben nem nézett rám, de látszólag kezdett megnyugodni, s úgy magyarázott nékem, mint a bakának a kiképzéskor. Állt mellettem karját összefonva a háta mögött, és sorolta, mi mindenre is kell a helyes alapállás, amikor is megláttam, mire ez a nagy mellébeszélés, nem mert velem szembefordulni, mintha így nem vehettem volna észre, hogy megvastagodott és teljes pompájában kirajzolódott szerszámjának körvonala a passzentos nadrágjában.
– Ez is kell a gyakorlathoz? – böktem a nadrágja felé, teljes „ártatlanságomban".
– Attól tartok, nem – nézett rám, s a szememből próbálta kiolvasni, vajon tényleg ennyire ártatlan vagyok-e.
– Mi ez, hadnagy úr? – álltam elé, s szerszámjára mutattam, úgy, hogy az ujjam végével meg is érintettem.
– Sajnálom, kisasszony... – kezdte vörös arccal. – Azt hiszem, túl messzire mentem.
– Még sehová sem ment a hadnagy úr! – huncutkodtam vele. – Ez a valami talán szükséges a helyváltoztatáshoz?
– Én azt hiszem, a kisasszony gúnyolódik velem.
– Nem, óh nem!
Nem folytatta, előrenyúlt, átkarolta a derekamat, szó nélkül magához szorított, aztán olyan erősen szájon csókolt, hogy a fogaim összekoccantak. Álltam, karom leengedve, de hagytam, tűrtem a csókját... Még hátra volt egy rövidke beszélgetés, amitől is a mai nap befejezése függött.
– Megőrjítesz! – fulladozott végül, amikor szétvált a szánk.
– Te is engem – súgtam, de azt hiszem, amit mi most csinálunk, az csak jegyesek között megengedhető.
– Bocsánat – lépett hátra egy lépést, elragadtattam magam. Végtelenül sajnálom, de nekem már van menyasszo­nyom...
– A jegyesség csupán egyetlen gyűrűn múlik...
– De kérem!
– Egyetlen gyűrűn, amit az ujjamra húz, s azt mondja a hadnagy úr, te mától a jegyesem vagy mindaddig, amíg mindketten úgy nem látjuk jónak, hogy ezt a jegyességet felbontsuk. Akkor aztán ki-ki mehet a maga útján, s nem esett csorba a tisztességen sem... nem túl nagy legalábbis... Nem így gondolod?
– Úgy értsem, csupán titkos jegyességről lenne szó? – kapott a szón reménykedve.
– Pontosan – bólintottam.
– Megbízol úri becsületszavamban, hogy azt a gyűrűt... a legrövidebb idő alatt eljuttatom hozzád?
– Megbízom – nyújtottam felé a kezem. Újra át akart ölelni, de én szó nélkül nemet intettem, és vezettem magammal az „álomszobába".
– Nem félsz, hogy lelepleződünk? – kérdezte, de azért jött velem engedelmesen.
– Ki előtt? Csak ketten vagyunk az egész lakásban – húztam magam után, aztán megálltam az ágy mellett, a továbbiakat egyelőre rábízva.
Nem tapasztalatlan kezdő volt! A szám, a nyakam, a vállam szájának nyújtott élvezetet, a hátam s derekam a tenyerével került bensőséges kapcsolatba, s ahogy elmúlt a sietség vágya benne, úgy kezdett egyre finomabb hangokat kicsalni testemből. Megoldotta csók közben! – míderem fűzős elejét s szabadjára engedte melleimet, s maga is meglepődött azon, mi­lyen keményen-rugalmasan merednek előre... rácsúsztatta forró tenyerét, s próbálgatva súlyát, nagyságát, kerekségét, tapogatta, simogatta, gyömöszölte. Szelíd lenyomott az ágyra, hanyatt fektetett, és mellém feküdt. Száját egyetlen pillanatra sem vonta el tőlem, de kezei a nyakamtól a bugyogónadrág korcáig megállíthatatlanul jártak melleimen, hasamon s köldököm gödrén. Kezdett nagyon melegem lenni, de nem akartam átvenni a kezdeményezést, nem lett volna értelme, hiszen oly szakértelemmel tette, amit tett, hogy oktalan hevességemmel csak ronthattam volna a dolgokon. Amint keze lejjebb tévedt, azonnal meglelte a bejáratot az eddig még elrejtett testtájaim felé. A tűz már azóta benne lobogott hajas babámban, mióta a hadnagy belépett az ajtón, s most szinte forrt, amit nagyban növelt a fiú rémült öröme, amint ujjai megtalálták nedvezésem legfőbb forrását, s úgy rátapadtak, mint szomjazó a régóta vágyott friss forrásvízzel telt vödörre. Csak tartotta kezét, csókolt tovább, szám égetve és vállamat, nyakhajlatomat dörzsölve puha bajszával, s megéreztem, amint végigvág rajta a kéj korbácsa, s fejét hátravetve, kezét aprókat moccantva elélvez... Hosszan, kéjesen, mély torokhangon fújta ki a levegőt kis megszakításokkal, kezem rátettem a nadrágban vonagló szerszámjára, s a vastag szöveten keresztül is éreztem, mint nedvesedett át kiömlött magvától. Alig múlt el az első kéjhulláma, kiugrott mellőlem az ágyból, gombbal nem törődve tépte le magáról a nadrágot, rúgta le a csizmát, s bújt ki a hosszú alsóból, aztán bevetette magát mellém az ágyba, nem sokat törődve azzal, hogy én szívesen elgyönyörködtem volna a testében. Szó szerint rám vetette magát, s mint egy éhes kopó, tépni, marcangolni kezdett, mint aki nem képes betelni a látvánnyal, nem képes megelégedni az ottlétemmel, mint aki ennél sokkal többre vágyik... És ezzel a vággyal nem volt egyedül. Kezét bedugta a bugyogom korca alá, megmarkolta és egyetlen rántással letépte rólam, a rongycafatot a földre hajítot­ta, és tenyerét rásimította a kiszabadított hajas babámra. Morogni kezdett, rám gördült, széttárt combjaim közé nyúlt, megragadta a szerszámját, hozzám igazította, és hatalmas lökéssel belém nyomta tövig, eddigi életem legnagyobb szerszámját. Azt hittem, a szívemig hatol, azt hittem, valahol a torkomban lehet kőkemény vége, de nem, mert kárt nem okozott benne, s amint első rémületem elmúlt, örömmel éreztem, hogy valahol ott lent a köldököm táján bököd nagyon jólesően. Nem tartott ez a hevesség tán húsz-harminc mozdulásnyit, s elöntött belülről az a ragadós melegség, ami máshoz nem hasonlítható, utolérhetetlen és megfoghatatlan, talán az asszonyi­ság tudatosulásának a kéje ez. Túl minden örömön, ez a valódi kéj, amely értelmet ad a szenvedélynek, ízt a szerelemnek s győzelmet a férfi fölött, valódi győzelmet, visszavonhatatlant. Lefordult rólam, s elnyúlt elégedetten. Nem hagytam neki sok időt, lenyúltam, és marokra kaptam a szerszámját.
– Ejnye! – kapta fel a fejét.
– Semmi ejnye! Itt más szabályok szerint vívunk! – folytattam volna, de úgy látszik, jó helyen ragadtam meg a lényegét, mert felszisszent, és fejét belefúrta a párnába. Két ujjamat – kis szorítással – végighúztam a szerszámján, egészen a lekopaszodott, még mindig nedves fejig, s aztán vissza, mindaddig, míg képes lett ismét nőni. Majd amikor megállapodott végső méretében, fölé guggoltam, aztán kis köröcskéket leírva, magamat nyársaltam fel, s most az általam megszabott ütemben és hevességgel jártam rajta le és föl, tekertem, csavartam, gyorsí­tottam és lassítottam pont úgy, ahogy nekem a legjobban esett... Aztán benyúlt a combjaim alatt, két tenyerébe fogta a fenekem alulról, s megállított egy magasságban, és most ő kezdett alulról lökdösni előbb csak lassan, alig mozdulva, aztán mind mélyebbre lökte belém, míg végül úgy felgyorsult a tempó, hogy már szemmel követni sem lehetett, s akkor megragad­ta csípőm, s a lökése ellenében magára rántott, durván, kíméletlenül, de nem fájdalmat, hanem végtelen örömet okozva ezzel A mellére zuhantam, arcom belefúrtam melle dús szőrzetébe, s újabb kéjhullámok törtek rám, amint megfeszült hajas babámban éreztem, mint pumpál belém újabb és újabb forró lávát, ahogy szerszámja össze – összerándul. Testünk csurom víz volt felül, csupa lucsok alul, így folytatni sok értelme nem lett volna, indítványoztam hát egy gyors fürdőt. Ő ugyan ragaszkodott ahhoz, hogy együtt fürödjünk, de én ellenálltam. Hogyan mondhattam volna meg neki, hogy megígértem Magdalénának, egyetlen moccanás sem fog máshol történni, csak a szeme láttára.
Lefürödve, lehiggadva feküdt vissza mellém az eligazított ágyra. Már éppen szóra nyitotta volna száját, bizonyos voltam benne, elragadtatásának akár hangot adni, amikor csókkal forrasztottam be a száját, kezét a mellemre vontam, de nem mutatott túlzott lelkesedést, s amikor kezemmel újra simogatni kezdtem a szerszámját, az sem akarta felvenni a kívánt alakzatot... Kezdtem dühös lenni, de rá kellett ébrednem, hálás kell hogy legyek neki, s kiengesztelésként csókokkal borítottam el a mellét. Csak nevetett, de ahogy szám a hasára tévedt, a lagymatag érdeklődést mutató szerszám megmozdult! Amikor a köldökét csókoltam, pont úgy beledugva a nyelvem hegyét, ahogy nekem szokta Magdaléna és az ezredes, nemcsak megmozdult a szerszám, hanem eddigi kókadtságát kezdte elveszíteni, én pedig haladtam még lejjebb... Már alig volt hajszálnyira a számtól keményedő fejecskéje, amikor kinyújtottam a nyelvem, s megérintettem vele. Valami újat hallottam akkora hadnagyomtól, valami elragad­tatott, eddig sohasem hallott, lelkes, kusza hangzavart. Fejem egy jottányit sem mozdítva, nyelvemmel simogattam a kopasz, kicsinek már sehogyan sem nevezhető fejet, míg végül szó nélkül benyomakodott a számba... Nyelvemmel akartam előbb kituszkolni, de nem kifelé, hanem egyre inkább befelé nyomakodott a gazember... Új, ismeretlen érzés volt ez! Ajkaimmal szorosan körülfontam, mintha fog nélkül harapni akarnám, de egyre dagadt, egyre nőtt, vastagodott. Remegett, lüktetett.
Igazán nem tudtam, mit is kezdjek vele. Hátrább vontam a fejem, nehogy megfojtson, s akkor meg hiányzott a feszítő érzés, visszacsúsztam hát szorosra zárt ajkaimmal az előbbi helyre, így tétováztam pár pillanatig, amikor számat, torkomat elöntötte az eddig csak a hajas babámban – no meg a fenekemben – tapasztalt vulkánkitörés, sós, kesernyés, de nekem mégis édes, hiszen hiába én kaptam a javát, azaz öröm, amit ő élt át, megédesítette nekem. Nem eresztettem az utolsó moccanásig az ajkaim közül, sőt, még azután sem, mert újra érezni akartam mindezt, újra adni akartam neki, hogy kaphassak... Összehúzódva, egészen a tövéig a számba tudtam csúsztat­ni, s amint a szám körülfogta és megszorította a szerszámja tövét, újra felnyögött... tettem, amit az előbb, ki és be csúsztattam a szám szoros kapuján, míg újra fel nem magasodott. Akkor elvonta onnan az arcom, hasra fordított, s én azt hittem, ő is a felső kaput akarja használni, de nem, hajas babámba nyomta újra a kemény rudat, ő maga tenyerére támaszkodott, nyújtott karral, s úgy lökdösött egyre, mindaddig, míg ismét ellepett minket a veríték, s meglepett, ki tudja, hányadszor a kéj istene, kimeríthetetlen zsákjából bőséggel öntve ránk adományát: élveztünk... élveztünk... élveztünk.,.
– Szükségünk lesz még ezekre? – vette kézbe a hadnagy a két kardot, amint teljesen felöltözve, útra készen állt a szoba ajtajában.
– Én azt hiszem... ha másért nem, a látszatért! – figyelmeztettem őt szende, szűzies mosollyal. Mint látható, Magdalénától nagyon jól megtanultam már akkorra a finom trükkökből, apró szemhunyásokból és kegyes félrenézésekből származtatható erkölcsös életvitel minden apró momentumát. Alig lépett ki a hadnagy az ajtón, Magdaléna szédült ki a leselkedő szobából.
– Micsoda férfi! – mondta elégedetten.
– És te, meg vagy elégedve a látvánnyal?
– Csodálatos volt – tette rá kezét lágyan, a szoknyán keresztül hajas babájára. – Mondd csak, amikor a szádba vetted... így aztán újra végigjártuk azt az utat, amelynek ő igen tevékeny résztvevője, én pedig valódi evezője voltam. Csak tette fel egyre-másra a kérdéseit, egészen addig, míg újra fel nem lobbant benne a tűz, akkor szó nélkül elkapta a kezem, és futva húzott be maga után az „álomszobába". Hanyatt vetette magát az ágyon, szoknyáját a mellére borította, sarkát keményen belevágta az ágy szélébe, és kéjnedvtől ragadós, vörösre dörzsölt hajas babáját, s én csókokkal, simogatásokkal biztosítottam arról, nem lettem hozzá sem hűtlen... Az ezredes este mi sem történt arccal állított be, s a nap további eseményei semmiben sem különböztek az eddig megszokottaktól. Az éjszaka mindkettőt ott találta az ágyamban. Ahogy szokták, kezdték a velem való foglalkozást, s folyt minden úgy, ahogy már mondtam, a szokott módon, de volt egy lényeges különbség! Az ezredes, első éhsége csillapodtával, hanyatt vetette magát az ágyon, s mi Magdalénával, anélkül, hogy összebeszél­tünk volna, majdhogynem rávetettük magunkat az ezredes bágyadt szerszámjára. Magdaléna ujjaiból tölcsért formálva megfogta a most még semmi kis húsdarabot, s szinte nekem, járjak elöl jó példával, s ugyan mutassam meg neki, hogyan is kell a számmal életet lehelni... Nem sokat kellett ­gatni engem, mert meg kell mondjam, régóta vágytam már arra, hogy megismerjem közelebbről is az ezredes szerszámját... Ráhajoltam, és előbb csak apró puszikkal bontottaméi a maroktölcsérből kidudorodó puha, kopasz fejet, aztán mint csókban szokás, rátapasztottam az ajkaimat, és szívó, harapó mozdulatokkal folytattam. Alig telt el pár másodperc, s az előbb még kókadt szerszám kezdte emelgetni a fejét, mindjobban kiemelkedett Magdaléna keze közül... mígnem teljes egészében felmagasodott, olyannyira, hogy Magdaléna is meglepődött a nagyságán és vastagságán. Szó szerint ellökött onnan, kiragadta a számból, s mohón vetette rá magát férjura hímvessző­jére.
Túl mohóra sikeredett a mozdulat, mert fuldokolva kapta vissza a fejét, úgy látszik, mélyre csúszott a torkában a kemény fejű... Most már óvatosabban kezdett hozzá, s igencsak élvezhette az ezredes, mert a fenekével kezdett felfelé mozogni, be­nyomta és kihúzta Magdaléna szájából a szerszámját. Szerencsére volt még hely rajta bőven, mert én is hozzáfér­tem oldalra fordított fejjel, s az éppen parlagon maradó felülete­ket csókolgattam, szívogattam, nyelvemmel simogattam oly sikerrel, hogy az ezredes a már jól ismert hangok kíséretében Magdaléna szájába ürítette zacskója tartalmát. Szegény lány előbb megrémült, s rémületében hangos kortyolással biztosította magát, nehogy egy csepp is kárba vesszen. Azután én vettem át ugyanúgy az ezredest, s bizony meg nem untuk egészen addig, míg az ezredessel tehettünk bármit, csak legyintett lemondón, nem volt képes újabb merevedést produkálni. Majd egy egész hónapig tartott ez az önfeledt elmerülés az örömökben, s akkor onnan jött a csapás, ahonnan nem vártam vol­na, Magdaléna felől... – Ülj le, kérlek, beszélgetnünk kell! – mondta ebéd után, amit szokás szerint kettesben költöttünk el, s mivel én befejezettnek tekintettem az ebédet, mentem volna szokásos kis sziesztámra, mert mára is akadt vívómester, akinek hamarosan meg kellett érkeznie. Engedelmesen ültem vissza, azt hittem, a szokásos semmitmondó beszélgetésről lesz szó. – Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy meg kell válnunk egymástól.
Mint akin korbáccsal csaptak végig, úgy meredtem rá. No ne ijedj meg, nem a személyed ellen lett kifogásunk... – a többes szám már sejtetett velem valamit, de jobbnak láttam, ha megvárom a szónoklat végét. – Arról van szó, most már bizonyos, hogy másállapotba kerültem...
– Ezért? – vágtam közbe, mert látszott rajta, nem lesz képes kigabalyodni mondatai hínárjából.
– Igen – nézett a szemembe. – úgy döntöttünk Arnolddal, hogy megszüntetjük az eddigi, hogy finoman fejezzem ki magam, túlfűtött álmoktól terhes éjszakáinkat, legalábbis a megszületéséig, utána hosszabb európai körutazást teszünk, s aztán majd meglátjuk a továbbiakat... A jövőmet illetően nem voltak kétségeim, de ez a két ember – most jöttem csak rá igazán – nem csupán ösztöneik kiélésére használt, hanem őszintén megszeretett engem, mert Magda­léna így folytatta.
– Természetesen gondoskodni kívánunk a jövődről úgy, ahogy te jónak látod. Az első változat az, hogy férjhez adunk, persze egy jobb emberhez, kérőkben nem lesz hiány, különösen akkor, ha a hozományodra terelődne a szó, ezt Arnold természetszerűleg biztosítja neked. Másodsorban pedig, igaz pénzért, egy szegény nemesi família adoptál, így származásod elveszíti kétséges voltát.
– Nem kívánok férjhez menni, még nem – ráztam a fejem, s el kellett fordulnom, mert szememet elöntötte a könny.
– Nos, gondoltunk erre a lehetőségre is, így aztán a második változat az, ami valószínűleg neked is tetszeni fog... – sorolta hosszan az elképzelésüket, a megvalósítás mikéntjét, s csak ámulni tudtam azon, mi mindent figyelembe vett két jótevőm.
Az elbeszélés lényege a következő. Én, mint nagykorú – meghamisíttatták a keresztlevelem, öregebb lettem öt évvel – nemes Hortvay Márta Julianna, örököltem egy házat a Fő utcában, s mivel ők hamarosan külföldre utaznak, így már most elfoglalom az örökségem. A dolognak volt egy gyönyörűséges része, ugyanis a Fő utcai ház nem egy ház volt, hanem kettő! Hátával egy másiknak támaszkodott, amelynek a bejárata viszont a Sükösdi utcában volt... S hogy teljes legyen a gyönyö­rűség, egyik öreg bakának szánták, aki már harminc éve szolgált, s ott szándékozott kiskocsmát nyitni. A leendő kiskocsma és az én házam egyik szalonját egy rejtett ajtó köti majd össze... A vén huszár hallgat majd mindarról, hogy kik veszik igénybe ezt az ajtót, mert holtig tartó haszonbérletet és csupán egy jelképes összeget fizet majd.
– A jó híred az első, ezt soha ne feledd! Csak katonával kezdj, mert azt kézben lehet tartani, nem úgy, mint a civileket! – hangzott befejezésül a két jó tanács.
– Mikor költözöm? – kérdeztem, nem is titkolva könnyeimet.
– Egy héten belül. Addigra befejezik a házon azokat az átalakításokat, amelyeket kértünk. Az ő szemében is ott csillogott a könny. – Mit szól ehhez, nemes Hortvay kisasszony?
Nem szóltam én egy szót sem, csak hozzáléptem, átöleltem és hosszan megcsókoltam, mint egy jó testvért.
– Mikorra várod? – kérdeztem végül együtt örvendezve vele.
– Januárra – tette a kezét a hasára, pedig nem érezhetett abban még semmit, mert tegnap délelőtt még én sem vettem észre... bár nekem feltűnt, hogy már második hónapja egyfolytá­ban szeretkeztünk, nem volt a szokásos egyheti szünet. Ettől a naptól fogva megszűnt a házban a jövés-menés, nem jött hozzám senki, és végérvényesen befejeződtek éjszakai látogatásaik is. Az ezredes eddig ismeretlen oldaláról mutatkozott meg előttem, semlegesneművé váltam számára, valóban úgy kezelt, mint egy távoli rokont. Napjában többször is elsétáltunk Magdalénával a házamig, s szemrevételeztük, mint kezd otthonformát ölteni a tapétáktól, a függönyöktől, bútoroktól és apró-nagyobb csecsebecséktől. Számadást csináltam Magdalénával, s megdöbbentem, milyen gazdag is vagyok valójában. Először is a tőlük kapott havi „fizetségem", az ékszerek, ruhák és apróbb ajándékok, s nem is beszélve arról a tizenkét vastag arany karikagyűrűről és egyéb ékszerektől, amelyeket a „vőlegényeimtől" kaptam.
Egyik nap elmentem Magyarossyékhoz. A bibircsókos orrú férfi fogadott.
– Mi van, kis cseléd? – ugrott fel, ahogy meglátott, és a karját kitárva indult felém. – Nosza, egy kis csókocskát nekem, míg meg nem jelenik a ház rossz szelleme!
– Csak lassan, uram! – nyújtottam ki a kezem. – Azt hiszem, nem tudja, kivel beszél.
– Már hogy a jó istenbe ne tudnám! – vonta össze a szemöldökét, de már nem volt olyan magabiztos. – Juli vagy te, a legszebb cselédlány, akit láttam valaha.
– Nem, uram, én nemes Hortvay Márta vagyok. Mint akibe belecsapott a villám, úgy állt szegény szerencsét­len. Vakarta csak a fejét, de aztán győzött a jobbik esze.
– Mit tehetek a kisasszonyért? – húzta ki magát, és hajolt meg előttem.
– Küldje be a feleségét! Vele kívánok beszélni! Értetlenkedett egy sort, aztán a nyakába kapta a lábát, és szaladt az asszonyért. Gondolom, útközben kiokosította, mert az már kisasszonynak szólított.
– Menjen ki! – mondtam Magyarossynak.
– Parancsoljon, kisasszony! – mutatott a székre, hová üljek.
– Amit most mondok, azt kettőnkön kívül nem tudhatja meg senki, értesz engem?
– Értelek – mondta, pedig még semmit sem értett.
– Szerzel nekem egy olyan vénasszonyt cselédnek, aki minden gyanú fölé emeli a házam. De olyan legyen, aki vak, süket és néma. Nem érdekel, hogy máshol mit csinált, de itt, ebben a városban úgy kell neki megjelennie, mint egy jó házból való cseléd, maga legyen az ártatlanság. Felfogta nagy nehezen, hogy egy alibi asszonyság kell a házamba, s mikor megértette, széles jókedve kerekedett. ígérete szerint a vénasszony két napon belül meglesz, van is egy jelöltje...
Hogy miért voltam ennyire biztos abban, hogy csak ők lehetnek, akiktől tartanom kell? Egy kis intermezzo biztosított arról, hogy a tiszt urak soha, semmilyen körülmények között nem lesznek árulóim... Talán a hatodik vagy hetedik „vőlegényem", egy főhadnagy, a Casinóban halvány, inkább csak évődő célzást tett a velem való kapcsolatára, amiből végül is senki sem gondolhatott arra, mi volt vagy van köztünk, de párbajra hívta ott a helyszínen négy tiszttársa is, s mivel az első kettőt Ő sebesítette meg, a harmadik viszont vele számolt le, szegény fiú bele is halt a sérülésébe. Biztos lehettem hát abban, hogy katona sohasem árulna el engem. Kioktattam az obsitost, hogyan is kell neki eljárnia azokkal, akik belépni kívánnak a titkos ajtón, s biztosított az öreg a megértéséről és hallgatásáról. Első estélyemet, amelynek díszvendége a Nemeskéri család
volt, beköltözésem másnapján adtam. Egyrészt hozzám kellett szoktatnom a most már "saját" társadalmi osztályomat, másrészt szükségem volt arra is, hogy felújítsam kapcsolataimat a tiszt urakkal, kellett már nagyon egy férfi. Megjelent az én kis doktorom is, mély tisztelettel üdvözölt, igazi úriemberként egyetlen célzást sem tett arra nézve, mi volt közi Ittunk egy hónapja... de két suta mondata nem hagyott két­séget érzelmei felől.
– Nem tudom, kitől kérjem, de szeretném megkérni a ke­zét... Hová forduljak?
– Sehová, doktor úr – nevettem rá, belekaroltam, és elvezet­tem az előszobába. – Jobban szeretném, ha most elmenne, s csak akkor jönne legközelebb, ha hívom. Nincs harag közöt­tünk, de azt hiszem, jobb lenne.
Megértett, és ment.
Másnap az első látogatómtól sokat vártam. Részben csalódás lett a dologból, részben földöntúli boldogság.
Egy álmodozó arcú, selymes, szőke hajú, magas, karcsú fér­fi, Norbert. Inkább el tudtam volna képzelni egy hangversenyterem dobogóján, kezében hegedűvel, mint oldalán a nehéz lovassági karddal. A szava zene volt, amit mondott, az költészet Csupa báj, csupa lágyság, s meglehetősen nagy szerszám.
A délután pontosan úgy indult, mint eddig, megérkezett, s tudta, hogy jegyajándékot kell hoznia. Amint belépett a titkos ajtón, elém állt, összecsapta a bokáját, és az ujjamra húzta a gyűrűt, aztán csak nézett rám, hosszan, szeretettel, felém nyújtotta a kezét, s mikor találkoztak a kezeink, hosszú és alázatos csókot nyomott a kézfejemre.
– Egy italt, hadnagy úr? – kérdeztem tőle, de csak szó nél­kül nemet intett, odavont a pamlagra, leültetett, és fejét az ölembe hajtotta.
– Szánni való az ember, ha férfiruhába bújtatják, s elvárják tőle, legyen az, aminek látszik, szánni való, mert megfelelni ennek nem képes – mondotta, s kezdtem rosszat sejteni vele kapcso­latban, de amit mondott, s főleg ahogyan, mély, rendkívül dallamos hangján, szerfölött érdekelt. Lassan kezdett kibontakozni előttem a titka, nem volt férfi. Legalábbis nem úgy, ahogy elvártam volna tőle. Tenyerembe fogtam az arcát, megcsókoltam és ő visszacsókolt, simogatott, ölelt, de mintha csak Magdalénát tartottam volna a karjaimban, oly lágy, oly engedelmes volt. Szórakozottan simogatta a mellem, ki is fejtette a ruhámból, csókolta is, szívta, harapta, de mindezt úgy, hogy nyilvánvaló volt számomra, ő nincs is itt. Felhajtotta a szoknyámat is, leborult elém a földre, s a térdemtől elindulva csókkal, harapással haladt engedelmesen szétnyíló combjaim között felfelé, egészen addig, míg el nem érte ölem rejtekét. Csókolta a hajas babámat, mintha csak száj lett volna az is, nem boldogult vele, lenyúltam hát én magam, s megmutattam, hol és mit kell neki simogatnia, hogy jusson is valamire. Megtette engedelmesen, játszott úgy a clitoriszomon, mint vonóval a hegedűn, s én engedelmes hangszerként, hiszen a hang bensőmből fakadt, oly furcsa hangokat adtam ki, mint még soha, igaz, ekkora átéléssel még senki sem akart megszólaltatni. Nyelve vonója csak a mutatott részt járta, és hol vinnyogva, hol pedig furcsán mélyre csuklott hangon élveztem a mester játékát... Amint végére ért a rövidke zenei darabnak, visszaült mellém, kezét szórakozottan a lábam közt felejtetve, s beszélt valamiről franciául, amiből egy szót sem értettem. Mindaz, amit eddig tett, még halvány előhangnak is kevés lett volna, nem egy egész estét betöltő versenyműnek, én kezdeményeztem hát. A csizmája után levettem a nadrágját, zubbonyát, csupán az ingét hagytam rajta. most én térdeltem az ő lábai közé, s kezdetét vette az én fuvolaszólóm. Szép, nagyon szép szerszámja volt, bár éh barnábbnak találtam, mint elvárható lett volna, de ilyen kicsiségen nem akartam fennakadni, előbb csak bekaptam annyit belőle, amennyi a számba fért, alaposan összenyálaztam a jobb siklás végett, aztán igyekeztem méltó választ adni a virtuóz hegedűs játékára. Mindent bevetettem, amiről csak tudtam, hogy ilyen esetben hatással van a férfira, s ennél kevesebbtől képes lettem volna felállítani teljesen kifacsart férfiak harci kedvét, nála hiába járt a nyelvem, hiába siklattam le oly mélyre, hogy már-már fuldokol­tam tőle, nem tett rá különösebb hatást. így félig meredten próbáltam meglovagolni, magamba gyömöszöltem, s már kezdtem egyre inkább élvezni a dolgot, szorongattam hüvelyemmel, tekergettem a csípőm, de nem lett keményebb, s pont a cél előtt kicsusszant belőlem, s felére zsugorodott, mire újra a kezembe kaptam.
– Mit jelentsen ez, hadnagy úr? – kérdeztem, kezemben egy marék hervadt fuvolával.
– Ez csak egyet jelenthet, hogy nem vagyok rá képes.
– Soha nem is volt rá képes?
– De, én még most is képes vagyok rá, de...
– De?
– Arra van szükségem, hogy lássam, amint mások teszik azt, amihez nekem csak kedvem volna.
– Úgy értsem, maga csak nézni szereti?
– Nem – rázta a fejét. – Csak így tudom élvezni a dolgot, s ami a fő, csak így tudom a partneremnek is megadni azt, amit elvár tőlem.
– Ha én teszem magammal, csak egyedül, az nem izgató?
– Próbáljuk ki! – mondta ő, majdnem megvidámodva. Visszatértem hát a kezdetekhez. Kibújtam ruhámból, csak a selyem és csipke alsószoknyám hagytam magamon, tudtam, izgatóbb, ha nem vagyok teljesen meztelen. Lefeküdtem a hadnagy elé a szőnyegre, lábaimmal felé. Feküdtem hanyatt, és kezdtem két kézzel nagyon lassan felhúzni a selymet magamon, lassan, kereső, kutató, apró kis mozdulatokkal. Megálltam, ahogy a csipkét megéreztem a hajas babámon, s csak résnyit engedtem látni neki. Előrehajolva nézett rám, szeme hol a szemembe, hol pedig a kezemre tévedt, pupillái hatalmasra tágultak, tudtam, nem lesz hiábavaló az ügyködésem. Egyetlen ujjammal csak, hogy jól láthassa, mit teszek, kezdtem birizgálni magam. A legérzékenyebb pontomról ujjam becsúsztattam a kiskapun addig, amíg csak képes voltam benyúl­ni, de kevésnek bizonyult, így a már ismerős gyertyajátékot vettem elő... Szemem le nem vettem a hadnagyról, s az arcának tükrében láttam viszont mindazt, amit bennem a gyertya okozott. Előbb csak egy kis darabját nyomkodtam magamba, míg a szabad kezemmel a clitoriszom simogattam, aztán ahogy kezdett elragadni a vágy, úgy nyomtam magamba mind többet és többet, mindaddig, míg el nem élveztem, s akkor meg kellett kérnem a hadnagyot, ugyan vegye már ki belőlem, mert kezem­ből ki, hüvelyembe pedig föl talált volna csúszni ez a szerény szerszámpótlék.
– Mit csináljak vele? – kérdezte, kezében a gyertyával, ahogy a lábam között térdelt. Megemeltem a fejem, s láttam, a szerszám még mindig nem alkalmas arra, hogy belém hatoljon. Megfogtam a kezét, s gyertyástul a fenekemhez igazítottam. – Ahh! – mondta meglepetten, de érdeklődve. Hallatlan érzékkel kezdte mozgatni a „másik" kapuban a gyertyát, alig moccanva, meg-megállva, mindaddig, míg a marokra fogott gyertyaszálat belém nem nyomta annyira, hogy keze a fenekemhez nem ért. Várt egy kicsit, de biztató mozdulatomra elindította a végeérhetetlen mozgássort, ki és be, ki és be... Jól hallhatta és láthatta, mennyire élvezem a dolgot, sőt, nagyon közel járok már az igaz örömökhöz, megállt egy pillanat­ra, s én arra lettem figyelmes, hogy nyomul belém a szerszámjával, sorsára hagyva a gyertyát. Átkulcsoltam a derekát, lenyúltam, s mivel már nem volt rá szükségem, kihúztam magamból az idegen anyagot. Nem úgy ő, aki valóban tűzbe jött a nem várt látványtól, s mondhatom, igen derekasan kitett magáért.
Igaz, egyetlen merevedést volt képes produkálni, de ez igazán örömre szolgált. Ahogy lerogyott rám, tudtam, a mai napra tőle többet nem várhatok, de mint mondtam, elégedett lehettem most ennyivel is. Rendbe szedtük magunkat, s mint jó barátokhoz illik, fecsegtünk mindenről, ami csak érdekelhetett engem. Bámulatosan művelt volt! Állíthatom, amit tudok, annak nagy részét tőle tanultam, s barátságunk egy éve alatt bejártam mindazokat az országokat, ahol ő járt, meghallgattam mindazokat a zeneműveket, amelyeket ő hallott, megízleltem minden ízt és illatot, megismer­tem minden szobrot, festményt, épületet, amit csak ő tapasztalt, látott vagy ízlelt. Olyan érzékletesen tudott mesélni, hogy nem­ egyszer jártam úgy a későbbiekben, hogy amikor a valóságban találkoztam történetei szereplőivel, régi ismerősként köszönthettem őket.
– Nincs olyan, amit ne teljesítenék önnek – mondtam végül teljesen elbódulva mindattól, amit elmondott nekem.
– Szívesen a szaván fognám – mondta talányosan.
– Rajta! – biztattam.
– Hm... – elgondolkodott egy pillanatig. – Szeretném látni magát, amint másokkal...
– Hogyan gondolja ezt? – nem lepett meg túlságosan azzal, amit kért, de a kivitelezés módját nem tudtam elképzelni.
– Én... esetleg be tudnék vezetni valakit... vagy valakiket, akik mint... vőlegénnyel...
– Úgy értsem, hímeket hozna ide?
– Én nem fogalmaznék ilyen durván.
– De ez a lényeg. Nos – gondolkoztam el a dolgon, végül is nem bánom. Két kikötéssel.
– Akárhánnyal! – vetette közbe hevesen.
– Csak katona lehet, és csak huszár.
– Rendben... Gondolom, a diszkréciómról fölösleges biztosítanom. A továbbiakban megbeszéltünk minden apró kis részletet, s tudtam, sokkal jobban jártam vele, mintha úgy igazán megadta volna a magamét... Másnap nagyon vártam a négy órát. Látásból már ismertem a tisztikart, nagy részét nemcsak látásból, s most is valami kis tisztecskére számítottam, de nem tiszt jött, hanem egy valósá­gos óriás, egy közhuszár. Állt csak az ajtóban, nézett rám, a szemével majd felfalt, de közeledni nem mert. Úgy látszik, Norbert nem világosította fel, kihez is megy, és én azért mégiscsak egy úrinő voltam a számára... most még!
– Eztet. Eztet hoztam a kisasszonynak – megvakarta a fejét, meg is csóválta. – Nem tudom, tényleg ott vagyok-é, ahol..,
– Mit hozott? – mosolyogtam rá biztatón.
– Egy karikagyűrűt – nyújtotta előre a tenyerét, amelyben szinte elveszett az aprócska gyűrű.
– Húzza az ujjamra, hiszen azért hozta, nem?
– Hát... ráhúzhatom ippeg – lépett elém, s ráhúzta előre­nyújtott ujjamra. – Osztán mostan... mi lesz? – csavarintotta meg a bajszát.
– Osztán ezt meg kendnek kéne tűnni, nem? – vettem fel a stílusát, és kezem a hátam mögé téve, kicsit illegettem magam. Na, erre az óriásnak elöntötte az agyát a vér, és nekem esett. Én, aki megszoktam, hogy finoman közelednek hozzám, vé­dekeztem kézzel-lábbal, de nem sok eredménnyel. Azzal kezdte, hogy letépte rólam a selyemköntöst, egyetlen rántással végigszakította, megszagolta, aztán elhajította. Meglehetősen durván rálökött a díványra, és két pillanat alatt megszabadult a ruhájától ő is. Aztán száguldani kezdett velem, nem törődve semmi mással, csak magával. Még az volt a szerencsém, hogy ő maga hatással volt rám attól kezdve, hogy megláttam, egyébként azt hiszem, megnézhettem volna magam... tűnt ez a javából, csupán annyi különbséggel, hogy pár perc múlva magával ragadott az elementáris erő, amit belőle áradt. Összetört, szétzúzott és megformált, igaz mindezt akaratlan tette. Egyre-másra élveztem alatta, amint végeérhetetlenül járt bennem ki és be, mint aki sohasem akarja abbahagyni. Alig élvezett el, máris újra megkeményedett a szerszámja, amely teljesen kitöltött. így utólag visszagondolva, soha még úgy – sem azóta! – nem elégített ki senki. Egyszerűen fáradhatatlan volt a fiú, akinek még a nevére sem emlékszem. Úgy hagyott ott az ágyon heverni, hogy ő aztán valóban megtette a kötelességét.
– Mit szól? – lépett be az ajtón Norbert, alig csukódott be a huszár után a másik ajtó.
– Szólni sincs erőm – mondtam én.
– Nem venne fel valamit? – nézett félre Norbert.
– Nincs az a kincs. Takarjon be, ha zavarom! És maga meg van elégedve?
– Tökéletesen – mosolyodott el kisfiúsán. – Tö-ké-le-te-sen! – szótagolta újra. – Holnapra mást típust kerítettem.
– Azt hiszem, nem is bírnám ki ezt még egyszer – tettem a kezem a hasamra, s még nagyon jól éreztem magamban az óriás vehemens lökdösésének eredményét. így teltek a napok. Norbert jött majd minden nap, de ha ő nem is, az ajtón mindig kopogtatott valaki. Bámulatosan értett ahhoz, hogy kiválassza nekem a megfelelő partnereket. Minden napra igyekezett új fiút szerezni, bár volt köztük alig tizennyolc éves friss újonc és ötven felé ballagó harcsabajszú őrmester, de mind tudta, mire való lába között a szerszámja a kívül. Jöttek szőkék, barnák, feketék, alacsonyak és magasak, és erősek, de mind egészséges, nőre kiéhezett, sokat akaró és bíró hím volt.
Teltek a hetek, a hónapok. Mint jól olajozott gépezet, ment minden a maga útján. Kéthetente én adtam estélyt, amelyre lassan rangot jelentett a meghívás, s csodák csodája, de egyetlen félreérthető célzás sem hangzott el soha, mint ahogy a város sem szerzett soha tudomást kis üzelmeimről. A vén obsitos kocsmája kiválóan bevált mint fedezék. Egyik délután, amint elment az aznapra szerzett fiú, kis csalódást hagyva maga után, ránézésre többet vártam tőle... belépett Norbert, és széket húzott az ágy mellé, kezében már ott volt a csésze erős fekete, amire szintén ő szoktatott rá. Sejtettem, hogy akar valamit mondani, mert nagyon hosszan ült némán, lábát keresztbe vetve és hintáztatva.
– Akarsz mondani valamit? – kérdeztem végül.
– Ha nem tetszik az ötletem, akkor vedd úgy, mintha nem is szóltam volna, rendben?
– Meglátjuk.
– Ööö... mit szólnál ahhoz, ha holnap két fiút hoznék?
– Szépek?
– Igen – mondta meglepetten, azt hitte, nagyobb ellenállást kell majd legyőznie.
– Akkor hozd! – mondtam, és az oldalamra fordultam. – Nem akarsz erőt venni magadon? Ez a kis tacskó nem adott szinte semmit.
– Ne kérj tőlem ilyen hülyeséget! – csattant nagyon is komolyan a hangja.
– Nem kell mindjárt megsértődni – mondtam, és becsúsztattam a kezem kielégítetlenül tátongó hajas babámhoz. Ahogy elkezdtem magam simogatni, azonnal megbocsátotta az előb­bi elfogadhatatlan kérést, mert mellém ült az ágyra, szemérmet­lenül kitakart, s amíg én eljuttattam magam a mai napon nélkülözött megelégedettségig, ő a szemét le nem véve a kezemről, végig a csuklómat és a karomat simogatta. Amint megnyugodtam, mesélt, tanított és vizsgáztatott, pont úgy, ahogy megtette mindennap, s a világ egyre tágult körülöttem.
Másnap délután, ahogy ajtót nyitottam a kopogásra, a szememnek alig akartam hinni, mert két teljesen egyforma, kun arcú, fekete hajú, barna bőrű, mokány legény jött be. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy én azt hittem, testvérek, mi több, ikrek, de a sors különös szeszélye folytán még csak nem is egy vidékre valók voltak. Egyszerre csókoltak kezet, nagy tapasztalatlansággal e téren, de mindkettő szinte azon nyomban az ujjamra is húzta a maga gyűrűjét, s otthonosan, mint akik nem először járnak itt, ültek le az asztal mellé. Kigombolták a mentéjüket, s már nevetnem kellett, annyira egyforma volt még a mozgásuk is. töltöttek maguknak, összeütötték a poharat, mintha én ott sem lennék, fenékig ürítették a tartalmát, aztán felálltak és felkaptak, mint egy zsákot, az ágyhoz vittek, és végigfektettek rajta. Feküdtem, mint egy szűz a ravatalon, kezem összefonva a mellemen, és vártam a folytatást. Úgy látszott, nekik egyáltalán nem sürgős a dolog, mert újabb pohár ital közben váltottak pár kurta szót, valami előttem ismeretlen nyelven, aztán az egyik sarkon fordult, és elindult a másik szoba felé.
– Hová mész? – állítottam meg a kérdésemmel.
– Előbb ő, majd csak aztán én – bökött büszkén a mellére.
– Miért? – kérdeztem felkönyökölve az ágyon, élvezve a fiú zavarát.
– Hát, hogyan gondolta? – vakarta meg a fejét a másik is.
– Gyertek ide! – ütögettem meg magam mellett kétoldalt az ágyat. Összenéztek, megvonták a vállukat, de engedelmesked­tek. Leültek, és várták, hogy kezdeményezzek. Nem is kellett nekem több, mert megfogtam a két fiú lovag­lástól kőkemény combját, és elindítottam a magam kis támadását mindkettő nadrágeleje felé egyszerre. Az arcukon zavarodottságot láttam, szégyellték magukat egymás előtt, legalábbis addig, amíg nem kezdett meredezni a két szerszám. Akkor az egyik, úgy látszik ő volt a bátrabb, előbb csak tétován, de a melleim biztató simulásán felbuzdulva, mind lelkesebben kezdett kotorászni a köntösöm alatt. A másik sem akart lemaradni semmi jóról, sőt, ő még túl is tett a bajtársán, mert egyből a szájával foglalta le a hozzá közelebb eső mellemet, amit követett a cimborája, s így egyszerre két szúrós bajszú száj szopogatta, harapdálta, nyalogatta a melleimet. A bátrabbik kibontotta a köntösöm, szétterítette, teljesen sza­baddá tette az egész testem. Megcsókolta a hasam, s már ép­pen tért volna vissza az előző támaszpontra, de szelíd nyomtam egyre lejjebb, mindaddig, amíg a bajusz nem ért az én „szakállamhoz". Nem nagyon tudott mit kezdeni vele, életében először került ilyen meghitt kapcsolatba női altesttel, hát bóklászott csak, hol itt csókolt, hol ott, minden logika és tapasztalat nélkül, de a gyávábbik akkor már ráborult a számra, kezét továbbra sem véve le a mellemről, s velem kezdett forogni az ágy, a jól ismert, kellemes szédüléssel. A lent kutató huszárom meglelte végre a kiskapumat, s alig telt el pár pillanat, már éreztem is, amint hozzám feszíti kiszabadított szerszámját, felrántja a karja hajlatába a lábam, aztán már bennem is volt.
– Vetkőzz le! – súgtam a másiknak, s míg ő a ruháival foglalatoskodott, én magam kezdtem szórakoztatni a mellem simogatásával magam. Mellém bújt, újra, most már meztelenül, s csókolt volna tovább, de , hogy ölét mind közelebb hozza az arcomhoz, mígnem ott meredt a szám előtt a kopasz fejűje, s akkor nem tétováztam egy percet sem tovább, s míg a bátor kis vitézem böködött alul, számba vettem a másik szerszámját fulladásig. Meghökkent mind a kettő a váratlan fordulattól – hol is találkozhatott volna ilyesmivel akkoriban egy parasztfiú, de nem telt el két szemhunyásnyi idő, az egyik alul, a másik a számban kezdte mozgatni a szerszámját. Éltem már át sok fura és meglepő helyzetet, élveztem megszámlálhatatlan módon, de így még soha! Két erős hím, két teljesen egyforma szerszám mint a megkettőződött világ, mintha a kéjemnek is ikertestvére született volna, megsokszorozódott mind a vágyam, mind pedig az örömöm. Tán a zavaruk, a számukra zavarba ejtő helyzet tette, de időbe tellett, mire elélveztek először, nem úgy én, aki már számolatlan éltem át újra és újra a kéjt. Aztán megcsendesedett előbb a lenti huszárom, aztán a végső lökéssel majd megfojtva elélve­zett a számban a másik is. Én igyekeztem volna szabadulni, hogy levegőt vegyek végre, már-már azt hittem, ott fulladok meg, igencsak megijesztett az én huszárom.
Ittunk egy pohárkával a nagy ijedtségre, még bátortalan nevetésfélére is tellett tőlük, ahogy előadtam az előbbi történést. Feküdtek két oldalamon, megfogtak bizonytalanul itt-ott, mind­untalan összeakadó kézzel... Eluntam a tétlenséget, s persze az idő is rohan ilyenkor, nem hagytam hát őket heverészni, újra markomba kaparintottam a lényegüket, s alig dörzsölgettem párszor a dombom külső felé­hez, dagadni, nőni kezdett mindkettő a kezeim között. Amint teljesen felmeredtek, az egyiket hanyatt löktem, fordult engedelmesen – tudta már a bitang, csak jó származik abból, ha én irányítok. Fölé térdeltem, beirányoztam magam, aztán ráereszkedtem. Magam mögé parancsoltam a másikat, aki sehogyan sem akarta megérteni, mi keresnivalója is van neki a már lefoglalt környéken.
– Egy kesztyűbe csak egy kéz fér – morogta.
– Két kesztyű van itt, ha nem vetted észre! – mondtam és kezdtem rátolatni a fenekemnek támaszkodó szerszámjára. Ha­mar megértette, mit is akarok, mert ő folytatta már a behatolást, míg csak el nem fogyott a „mivel". Belemarkolt a csípőmbe mindkettő, és egymás ellen kezdtek lökdösni. Nem is sejtették, hogy számomra ez dupla élvezet minden értelmezés szerint. Belejöttek a dologba, mert alig jutottak túl a második kibuggyanáson, már maguk kapták marokra a szerszámot, és varázsolták újra merevvé, majd cseréltek, mert mindkettő meg akarta tapasztalni a másik örömét is.
Fürdés jött ezután, s a közös fürdőzésből is kivették a részüket, mi több, kezdték átvenni az irányítást, mert az egyikük előredöntött, és hátulról kezdett lökdösni, míg a másik az előrehajló számhoz igazította a maga szerszámját, megfogta két kezével a kezem, s amit kaptam lökésből hátulról, azt ő rögvest megtorolta elölről. A mögöttem vágtató huszár álltában, rám feszült, előrenyúlt himbálózó melleimhez, markába szorította őket, és akkor kezdődött még csak a vágtatás! Ketten közös erővel kielégítettek, de furcsa módon frissnek és kipihentnek éreztem magam. így folydogáltak a napok, s tulajdonképpen nálam boldogabb és elégedettebb ember akkor az egész vármegyében nem volt. Norbertben ideális partnert találtam. Kölcsönösen kielégítettük egymás szeszélyeit. Történeteimet itt be is fejezhetném, de azt hiszem, hogy még egy dolgot el kell mesélnem.
Az egyik napon Norbert nagyon titokzatos képet vágva csókolta meg a kezem, s tőle szokatlan nyugtalansággal várta az arra a napra szerzett „vőlegényt".
A fiú semmiben sem különbözött a többitől, gyámoltalannak tűnt első ránézésre, nem volt szebb, erősebb, nem találtam indokoltnak az izgatottságot, mindaddig, amíg az első pohárka után magához nem ölelt, s akkor megéreztem valamit, amit még soha, mert a huszároknál szokatlanul bő szárú nadrágjá­ban megmozdult valami... valami szörnyűség. Kigomboltam a nadrágját, letoltam egészen a csizmájáig, s megláttam egy akkora szerszámot, amelytől komolyan megijedtem. Hosszú volt, izmos, vastag és nagy fejű. Borzalmasan nagy volt. Rémülten húzogattam rajta a kezem, s az egyre csak nőtt, csak nőtt, mintha minden érintésemre centiméterekkel lett volna nagyobb, míg végül teljesen megkeményedett, de felmeredni a saját súlyánál fogva sem volt képes. A kopasz majd ökölnyi feje a fiú térdével volt egy magasságban.
– Atyaisten! – szaladt ki a számon. Tán elégedetlen a kisasszony? – kérdezte büszke örömmel, jó adag gúnnyal. – Ennél különbet nem találna az egész környéken.
– No, fiacskám, szedd rendbe magad, ülj az asztalhoz, igyál és várj meg! Sehova ne mozdulj, értesz engem? – parancsoltam rá, a fiú értetlenül leült, én pedig kezdtem leszórni magamról a köntöst, kaptam magamra a ruhát, és szaladtam át Norberthez a másik szobába.
– Meg akarsz ölni? – támadtam rá.
– Csupán kíváncsi voltam – nézett huncut mosollyal a szemembe. – Hová készülsz?
– Tudok valakit, aki tudja értékelni a fiú méreteit.
Fiákert fogtunk, dupla borravalót ígértem a kucsébernek, aki erre aztán a lovat nem kímélve vitt minket Magyarossyékhoz.
– Valami baj van? – rémült meg Magyarossy, ahogy meglátta a nyomomban belépő huszár hadnagyot.
– Hol a felesége?
– Mi baj van, drága kisasszony? – rémüldözött tovább Magyarossy, nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy az általuk kommendált nőnek eljárt a szája.
– Parancsoljon a kisasszony – jött be Hortenzia sunyítva.
– Öltözzön, és azonnal jöjjön velem! – parancsoltam rá. Szó nélkül tettük meg az utat a házig. Bent leültettem a szalonban.
– Azt hiszem, imába foglalod a nevem! – tettem a vállára a kezem. Meredt rám értetlenül, gondoltam, útközben ő is leszámolt az életével, most annál jobban meglepődött.
– Miről van szó? – mekegte végül.
– Átmész a másik szobába – mutattam merre, van ott valaki, aki kellemes meglepetést okoz majd neked... Egyre vigyázz! Talán másfél órátok van már mindössze, úgyhogy ne nagyon udvaroltass magadnak! Felállt, lesimította a ruháját, kihúzta a csatokat a hajából, szétrázta rengeteg vörös loboncot, s a szemem láttára változott át vidéki polgárasszonyból igazi nővé. Látva rajtunk a megdöbbenést, fejét dacosan felvetette, és bement a szobába. Nekünk sem kellett több, mert azonnal a leselkedőhöz léptünk. Hortenzia nem sokat teketóriázott a fiúval, akinél majd egy fejjel volt magasabb, lenézett rá, aztán előrenyújtotta a kezét, és megragadta a szerszámjánál fogva.
– Hm! – mondta. – Hmm! – ismételte, de ebben már megcsillant némi elismerés. – Vetkőzz! – mondta a fiúnak, aki látva, hogy Hortenzia is szórja magáról a ruhát, levetkőzött. Én eddig felöltözve, de legalábbis alig vetkőzötten láttam Hortenziát, volt mit bámulnom. A vörösökre jellemző szeplőerdő ellenére bámulatos alakja volt. Majd száznyolcvan centi magas, hibátlan vonalú alak, súlyos, telt mellek, karcsú derék s a csípője?! Minden elismerést megérdemelt. Öle alján a rengeteg szőr, kemény, sima, formás combja a huszárra is kellő hatással voltak, mert amíg nézegette az asszonyt, kezdett nőni, vastagodni a szerszám, egész addig, míg megint valahol a két térde között nem kalimpált a vége. Hortenzia odahátrált az ágyhoz, leült, két kezét hívogatóan előrenyújtotta, s a huszárnak sem kellett sok biztatás, ment ő is sietve. Hortenzia hanyatt vetette magát, lábát széttárta, s a többit a huszárra bízta. Szegény fiú, nem tudhatta, mi vár rá, így aztán óvatosan közeledett az asszonyhoz, de Hortenzia megragadta a fiú fene­két, és egyetlen határozott rántással arra , hogy kíméletlenül teljes hosszában benyomuljon. Két egymásnak mérhetetlenül örülő ember kezdte meg a játszadozást a másik szobában. Hortenzia megkapta végre, amire mindig vágyott, s a fiú is hasonlóképpen, mert nem hiszem, hogy akadt volna még egy nő, aki nem szalad el előle, hanem újra és újra azt ismételgeti, még!...
– Atya világ! – nézett rám Norbert. – Ez hihetetlen.
– Nem te meséltél nekem arról az asszonyról, aki a szamárrá változott férfival szeretkezett?
– Az csak mese... de ez?!
Akkor már a kezében volt a saját szerszámja, s akkor értettem meg, miben is leli örömét. Amit én tettem a másik szobában, az neki csak arra kellett, hogy a szemlélődéstől felkorbácsolt vágyait saját kezével elégítse ki. Most viszont ezt nem hagyhattam, kezét félresöpörtem, s mivel eléggé keménynek tűnt egy próbálkozáshoz, közé és a fal közé furakodtam, vigyáztam arra, hogy a látványtól ne fosszam meg, s míg ő lihegve nézelődött, én hátulról magamba vezettem kopasz fejűjét.
– Újra kezdik! – kommentálta Norbert az eseményeket, s szegénykém talán észre sem vette, hogy már ő is túl van az elsőn... Nem tettem én szóvá, csak járt a fenekem, s még ő mondta rendre, mit is tesznek az ágyamon.
– Úristen! – suttogta Norbert. – Azaz őrült asszony a szájába akarja venni, de nem fér bele! Ahogy átnéztem a résen, én is láttam Hortenzia meddő igyekezetét, ahogy a fiú kopasz fejűjét igyekszik a szájába erőltetni, sikertelenül, aztán csak csókolta végig, csókkal borítva el minden ideget, inat, izmot és eret, le a tövéig s vissza, miközben két keze, mint a harangkötelet húzkodja a rémületes szerszámot, míg az meg nem adja magát, kiverve fejéből minden gőgjét, le nem konyul. Hortenzia akkor az arcát a fiú hasához szorította, s a megpuhult szerszámot, mint egy boát, körülvezette a nyakán. Őrült egy fehérnép volt ő is! Norbert egy napon azzal állított be, hogy elvezénylik. Első rémületem elmúltával tudatosulni kezdett bennem, hogy tulajdonképpen már én sem egészen az a sárló kanca vagyok, aki voltam. Apró jeleit tapasztaltam annak, bizony nem bánná, ha nem kellene már mindennap újra és újra végletekig kifárasztanom magam csupán azért, hogy átéljem azt az örömöt, ami régebben természetes egyszerűséggel jött. Már örültem annak, ha a havi szünetet parancsoló időszak bekövetkezett... Akkor jutott eszembe a doktorkám. Norberttel megbeszéltem, mivel jó barátságban voltak, hogy elhozza hozzám egyik délután.
– Nem zavar, hogy a barátod egy ilyen nőhöz...
– Csitt! Erről nem akarok hallani!
– Nem találod furcsának...
– Nem – újra csak nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. – Mit vársz tőlem? ítéljelek el az életmódod miatt? Ejnye, ha téged elítéllek, akkor magamat is el kell. Ahhoz meg semmi kedvem. Nem hiszem, hogy nálad jobb feleségem lehetne. Mű­velt vagy, szép vagy, fiatal vagy.
– És gazdag! – nevettem én.
– Egy okkal több! – nevetett ő is.
(Utoljára láttam nevetni. Szegény fiú meghalt az első háborúban, elesett Isonzónál. Csak évek múlva tudtam meg. )
Elhozta magával a doktorkát, aki nem sokat zavartatta magát, gondolom, egyébként Norbert már jelezte, milyen célból kívánom a látogatását, mert azonnal a tárgyra tért.
– Kisasszony, kérem, engedje meg, hogy megkérjem a kezét! – meg sem várta, mit felelek, mert így folytatta. – El kívánom hagyni ezt az országot, egyik volt iskolatársam hív Amerikába. Jól menő kórháza van, s rám mindenképpen számít... Ha tehát igent mond, akkor velem kell jönnie. Zene volt ez az én fülemnek. El innen, a világ másik végébe, ahol nem ismer senki, ahol valóban tisztességes asszony lehetek. Az is voltam! Megesküdtünk, s New York mellett telepedtünk le, Newarkban. Két született, két fiú... Mindkettő meghalt a második háborúban, Pearl Harbour bombázásánál. Aztán, amikor a férjem is meghalt hatvanegyben, úgy döntöttem, hazajövök. Hetven óta élek Pesten.
Hallgattam az Anna teraszán két vénkisasszony barátnőm locsogását. Még mindig a szex volt a témájuk. Olyan nevetséges, olyan semmitmondó kis történeteket mesélgettek, amelyekben több volt a mese ráadásul, mint a valóság, így hát kedvem sem volt megszólalni. Gazdatisztek, postamesterek, német és orosz tisztekkel kapcsolatos ártatlan kis flörtök voltak ezek, hogyan is mesélhettem volna el én akár csak a töredékét is mindannak, ami az előbb lepergett előttem? Ültem inkább, s ami titok volt egy életen át, az most számomra melegebbé varázsolta a kora nyári nap melegét.