A moszkvai srác
197* január. Moszkva, Seremetyevó. Hóvihar, a repülőtér zárva. Már semmi remény arra, hogy elutazzunk. A textilesek meg akarják verni a Malév képviselőjét. Dóri bátyánk, a főnök, aki régivágású úriember, azon a nézeten van, hogy a jólnevelt ember ilyenkor nem verekszik, hanem berug. Emlékeztetjük rá, hogy nincs egy vasunk se, teljesen a légitársaságra vagyunk hagyatkozva.
Dóri bácsinak más baja is akadt. Tudtuk már, hogy megyünk a szállodába, neki meg nem akaródzott másodmagával aludni. Főleg nem a stréber Karaival. Ahogy ezt tárgyalva a kását kerülgettük, közbeszólt valaki.
– Uraim, elnézést, hogy beleszólok, de talán segítségükre lehetnék. – Csengő, fiatalos hang, szinte gyerekarc.
– Ha megengedik, Porodi Attila vagyok, diák a külkereskedelmi főiskolán. Megyek haza, a feleségem után. Ő már végleg hazaköltözik, de nekem még vissza kell jönnöm, ezért a kollégiumban fenntartottam a lakosztályunkat,
– Lakosztály? – kérdezem csodálkozva.
– Igen, hát miután összeházasodtunk, kaptunk egy szobát, külön vécével meg fürdőszobával. Azelőtt ez volt az egyik betegszoba. A kedves nejemnek nagy ember a papája, aki ugyan nem örült, hogy a lánya külföldihez ment férjhez, de azért ezt elintézte. No, szóval, én bejelentkezem a szállodába az igazgató úrral, azután hazamegyek aludni a saját lakosztályomba.
Attila olyan, mint egy vidám gyerek. Elég nehezen lehet elhinni, hogy férj, és majdnem diplomás. Például szinte dagad a büszkeségtől, amikor azt mondta, lakosztály. Dóri bátyánk megörült az ajánlatnak. Lekezelt a fiúval, felszólította, hogy tegezze vissza, majd megkérdezte, hogy nem tudna-e némi italt szerezni, forintban kifizetjük neki. Attila felvillanyozódott, kivett a zsebéből húsz rubelt, és felszólított minket is, hogy leltározzunk. Összejött még nyolc.
– 15 – öt kénytelen vagyok elrakni, mert taxival kell jönnöm – mennem. 13 meg semmire nem elég. Hacsak be nem dobjuk a bájakat. Velem jössz? – fordult hozzám
– No főnök, ezt én megnézem – mondtam, és vele mentem.
Hát elég nagy jelenet volt. Látni kellett ezt a kis kandurt, hogyan fűtötte a nyolcvan kilós büfésnőt, aki az anyja lehetne. Hogy matuska így, matuska úgy, szegény magyar diákok, éhesek, szomjasak, itt kell , adj már valamit isten nevében.
Amilyen aranyos volt a rózsás pofájával, teljesen leveszi a nagyhangú, kiszolgált kurvát a lábáról.
– No, mennyi kopejkátok van? – kérdezi.
– 13 – fuvolázta Attila.
– És mit akartok?
Dóri bácsinak más baja is akadt. Tudtuk már, hogy megyünk a szállodába, neki meg nem akaródzott másodmagával aludni. Főleg nem a stréber Karaival. Ahogy ezt tárgyalva a kását kerülgettük, közbeszólt valaki.
– Uraim, elnézést, hogy beleszólok, de talán segítségükre lehetnék. – Csengő, fiatalos hang, szinte gyerekarc.
– Ha megengedik, Porodi Attila vagyok, diák a külkereskedelmi főiskolán. Megyek haza, a feleségem után. Ő már végleg hazaköltözik, de nekem még vissza kell jönnöm, ezért a kollégiumban fenntartottam a lakosztályunkat,
– Lakosztály? – kérdezem csodálkozva.
– Igen, hát miután összeházasodtunk, kaptunk egy szobát, külön vécével meg fürdőszobával. Azelőtt ez volt az egyik betegszoba. A kedves nejemnek nagy ember a papája, aki ugyan nem örült, hogy a lánya külföldihez ment férjhez, de azért ezt elintézte. No, szóval, én bejelentkezem a szállodába az igazgató úrral, azután hazamegyek aludni a saját lakosztályomba.
Attila olyan, mint egy vidám gyerek. Elég nehezen lehet elhinni, hogy férj, és majdnem diplomás. Például szinte dagad a büszkeségtől, amikor azt mondta, lakosztály. Dóri bátyánk megörült az ajánlatnak. Lekezelt a fiúval, felszólította, hogy tegezze vissza, majd megkérdezte, hogy nem tudna-e némi italt szerezni, forintban kifizetjük neki. Attila felvillanyozódott, kivett a zsebéből húsz rubelt, és felszólított minket is, hogy leltározzunk. Összejött még nyolc.
– 15 – öt kénytelen vagyok elrakni, mert taxival kell jönnöm – mennem. 13 meg semmire nem elég. Hacsak be nem dobjuk a bájakat. Velem jössz? – fordult hozzám
– No főnök, ezt én megnézem – mondtam, és vele mentem.
Hát elég nagy jelenet volt. Látni kellett ezt a kis kandurt, hogyan fűtötte a nyolcvan kilós büfésnőt, aki az anyja lehetne. Hogy matuska így, matuska úgy, szegény magyar diákok, éhesek, szomjasak, itt kell , adj már valamit isten nevében.
Amilyen aranyos volt a rózsás pofájával, teljesen leveszi a nagyhangú, kiszolgált kurvát a lábáról.
– No, mennyi kopejkátok van? – kérdezi.
– 13 – fuvolázta Attila.
– És mit akartok?
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes, 12 oldalas történet? És a több, mint tízezer másik?
VIP-tagsági váltásához válassz az alábbi csomagok közül!
Próbaidős
40 nap
960 Ft
Ezt választom!
telefonhívással
Kezdő
120 nap
2000 Ft
*/5.2€
Ezt választom!
bankkártyával
ingyen:
1 hónap
1 hónap
Haladó
180 nap
2760 Ft
*/7.2€
Ezt választom!
bankkártyával
ingyen:
2 hónap
2 hónap
A legjobb ár/érték arány!
Profi
365 nap
5380 Ft
*/14€
Ezt választom!
bankkártyával
ingyen:
4+ hónap
4+ hónap
* 384 EUR/HUF árfolyammal számolva
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
v
veteran
2022. január 30. 04:45
#9
Még mindig nem teszik.
0
a
angel234
2020. december 7. 03:19
#8
Nekem semmilyen formában nem tetszett.
0
é
én55
2020. november 4. 10:07
#7
Nem az én világom ennyi.
0
g
genius33
2012. október 7. 06:20
#6
Nemrossz.
1
Blazselyovics Béla
2008. augusztus 16. 15:09
#5
Nagyon tetszett,és élvezetesen van leirva az események.
1
klikk
2005. február 10. 13:56
#4
Nagyon, tetszett! Igényesen szerkesztett és nem alpári!
1
lulu
2002. július 29. 19:41
#3
szep es szepen irt sztori... csak igy tovabb ismeretlen!
1
dugattyú
2002. június 12. 22:57
#2
kurva jó!!!!!!!!!!!!
1
T
Törté-Net
2002. január 17. 18:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1