A moszkvai srác

197* január. Moszkva, Seremetyevó. Hóvihar, a repülőtér zárva. Már semmi remény arra, hogy elutazzunk. A textilesek meg akarják verni a Malév képviselőjét. Dóri bátyánk, a főnök, aki régivágású úriember, azon a nézeten van, hogy a jólnevelt ember ilyenkor nem verekszik, hanem berug. Emlékeztetjük rá, hogy nincs egy vasunk se, teljesen a légitársaságra vagyunk hagyatkozva.
Dóri bácsinak más baja is akadt. Tudtuk már, hogy megyünk a szállodába, neki meg nem akaródzott másodmagával aludni. Főleg nem a stréber Karaival. Ahogy ezt tárgyalva a kását kerülgettük, közbeszólt valaki.
– Uraim, elnézést, hogy beleszólok, de talán segítségükre lehetnék. – Csengő, fiatalos hang, szinte gyerekarc.
– Ha megengedik, Porodi Attila vagyok, diák a külkereskedelmi főiskolán. Megyek haza, a feleségem után. Ő már végleg hazaköltözik, de nekem még vissza kell jönnöm, ezért a kollégiumban fenntartottam a lakosztályunkat,
– Lakosztály? – kérdezem csodálkozva.
– Igen, hát miután összeházasodtunk, kaptunk egy szobát, külön vécével meg fürdőszobával. Azelőtt ez volt az egyik betegszoba. A kedves nejemnek nagy ember a papája, aki ugyan nem örült, hogy a lánya külföldihez ment férjhez, de azért ezt elintézte. No, szóval, én bejelentkezem a szállodába az igazgató úrral, azután hazamegyek aludni a saját lakosztályomba.
Attila olyan, mint egy vidám gyerek. Elég nehezen lehet elhinni, hogy férj, és majdnem diplomás. Például szinte dagad a büszkeségtől, amikor azt mondta, lakosztály. Dóri bátyánk megörült az ajánlatnak. Lekezelt a fiúval, felszólította, hogy tegezze vissza, majd megkérdezte, hogy nem tudna-e némi italt szerezni, forintban kifizetjük neki. Attila felvillanyozódott, kivett a zsebéből húsz rubelt, és felszólított minket is, hogy leltározzunk. Összejött még nyolc.

– 15 – öt kénytelen vagyok elrakni, mert taxival kell jönnöm – mennem. 13 meg semmire nem elég. Hacsak be nem dobjuk a bájakat. Velem jössz? – fordult hozzám
– No főnök, ezt én megnézem – mondtam, és vele mentem.
Hát elég nagy jelenet volt. Látni kellett ezt a kis kandurt, hogyan fűtötte a nyolcvan kilós büfésnőt, aki az anyja lehetne. Hogy matuska így, matuska úgy, szegény magyar diákok, éhesek, szomjasak, itt kell , adj már valamit isten nevében.
Amilyen aranyos volt a rózsás pofájával, teljesen leveszi a nagyhangú, kiszolgált kurvát a lábáról.

– No, mennyi kopejkátok van? – kérdezi.
– 13 – fuvolázta Attila.
– És mit akartok?