Anyu és a masszőr

Anyuval együtt élünk egy másfélszobás lakásban. Öt éves korom óta nem panaszkodtam semmire, akkor is csak azért, mert apu egyik napról a másikra lelépett. Hiányzott nekem, mert addig mindig kedves volt és szeretett. Jó volt hozzábújni a széles mellkasához, miközben erős karjaival átölelt és hercegnőmnek szólított. Sajnos azonban mára az emlék már nagyon halvány lett. Az eltelt 12 éve alatt anyu egyszer sem hozott haza férfit, apu sem jelent meg. Néha olvastunk róla és a tv-ben is láttuk őt, mert híres színész volt, de az iskolában letagadtam, hogy ő az apám, mert aki csak megsejtette, leginkább amiatt esdekelt nekem, hogy szerezzek tőle autogrammos fotót, miközben én sem láttam belőle többet, mint bármelyik osztálytársam. Most azt gondolnád, hogy egy szörnyeteg volt, aki elhagyta a családját, de ez így nem igaz. Amikor 14 éves lettem eljutottam egy olyan szintre, hogy tudni akartam, miért nem kellek neki. Felhívtam – immár sokadjára – és egyszer az erőfeszítéseimet siker koronázta.
– Szia Apu. Miért nem látogatsz meg engem soha? – legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy miért hagyott el minket, de ezen már túl voltam. Anyunak sokszor feltettem a kérdést, de sohasem kaptam őszinte választ rá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy aput hibáztatta. Legtöbbször egyszerűen csak kitért, vagy azt mondta, hogy majd később elmagyarázza. Nem gondoltam volna, hogy önmagát hibáztatja.
– Szia kicsim! Örülök, hogy hallom a hangod. Megígérem, hogy választ kapsz erre, amikor 18 éves leszel. Rendben?
– Nem, nincs rendben! – keltem ki magamból, hiszen én már rég tudni akartam. Nem majd, hanem most! – Miért nem mondhatod el most? Nem vagy egyedül? Vagy engem tartasz kicsinek? Hidd el, nem vagyok már ötéves.
– Tudom és sajnálom, de ezt telefonon keresztül nem lehet. Nagyon hosszú lenne elmagyarázni az okokat.
– Pedig szerintem elég lenne rá egyetlen szó is – feleltem dühösen, mert annyit azzal, hogy egyszer halljam a hangját, hogy azt halljam tőle megint amire már azóta vágytam, mióta nem volt velünk. Arra hogy kimondja azt, hogy: szeretlek hercegnőm. Sajnos azonban ez nem így alakult. Nagyon dühös lettem, mert nem szeret. Utál, de miért? Most se akarja elmondani. Hát kimondom én neki! – Utállak – és letettem a kagylót.