Meredith, Kitto és Fagy

Bocs, eszembe jutott a te értékrended. A "fizetni" nem a pénzről szólt, ugye érzed? Á-á... Biztosan tudod. Ebből is látszik, mennyire nem tudom magam kifejezni.  

Ez csak a fehér lepedőről jutott eszembe. Talán mégse. De szeretném én ha ilyen látásmódom, fantáziám lenne! Remélem nem fog megszólni Beth, hogy nem azt értékelem, amit ide tett. 2013-as, de attól még itt lehet.  

Én inkább ilyet emeltem volna ki ebből: „Olyan erősen gyúrta össze a kezében a ruhámat, hogy az izmok kidagadtak a karján. Olaj csorgott a ruhából, a mellkasáról vékony csíkokban folyt lefelé a lapos hasán keresztül egyre lejjebb. Sima volt már és merev, de ahogy ráfolyt az olaj, hirtelen szívta be a levegőt. Egyik kezével végigsimított a hasán, tökéletes, halvány bőrén csillogó rétegként kenve el az olajat. Rá kellett volna szólnom, hogy álljon meg, segítségért kellett volna kiáltanom, de csak néztem, ahogy a keze még lejjebb siklik, megmarkolva önmagát, magára kenve az olajat. Csukott szemekkel hátravetette a fejét.
– Ó, Istenek! – törtek elő megfeszült torkából a szavak.
Emlékeztem, hogy valami fontosat kellett volna mondanom vagy tennem, de ha megöltek volna, sem tudtam, mit. Dolgokra, nem szavakra gondoltam. Cserbenhagytak a szavak, csak az érzékelés maradt: látás, tapintás, illat és végül az ízlelés.
Roane bőre fahéj- és vaníliaízű volt, de volt alatta valami üde, könnyű, kristálytiszta íz, mintha egyenesen a Föld mélyéből előtörő forrásvizet innék. Még lejjebb pedig a bőre íze, édes, csupasz és verítéktől enyhén sós.
Az ágyon kötöttünk ki. A ruháim eltűntek, nem emlékszem, hogy miként. A tiszta fehér lepedőn meztelenek voltunk, olajtól síkosak. Félig kinyílt ajkaimból remegve tört elő a levegő, ahogy éreztem rajtam sikló testét. Megcsókolt, a nyelvével kutatva, és én kinyíltam neki, felemelkedve az ágyról, hogy a nyelve még jobban be tudjon hatolni. A combjaim együtt mozdultak a csókkal, amit ő biztatásnak vett, és belém hatolt, lassan, míg nedvesnek és késznek nem talált, és akkor a teljes hosszúságát belém lökte, olyan gyorsan és olyan mélyre, ahogyan csak tudta. Felkiáltottam alatta, néztem őt, ahogy a testem felemelkedik, aztán visszazuhan az ágyra.
Az arca centiméterekre volt az enyémtől, olyan közel, hogy a szemei teljesen kitöltötték a látómezőmet. Ahogy mozgott bennem, az arcomat figyelte, félig felemelkedett a karjain, hogy lássa maga alatt a vonagló testemet. Nem tudtam mozdulatlan maradni. Mozognom kellett, fel kellett hozzá emelkednem, míg ki nem alakult köztünk egy ritmus, az egymáshoz csapódó testek ritmusából, a szívünk dübörgéséből, a testünk csúszós nedveiből és az összes idegvégződésünk lüktetéséből. Mintha egy érintés sok simogatássá válna, egy csókból csókok ezrei lennének. A teste minden mozdulatával betöltött, mintha meleg víz ömlene ki, betöltve a bőrömet, az izmaimat, a véremet, a csontjaimat, míg egyetlen nagy meleg rohanássá nem vált, ami nőttön-nőtt, mint hajnalhasadáskor a fény. A testem együtt énekelt vele. Az ujjbegyeimet bizsergette, és amikor már azt hittem, hogy tovább nem bírom, akkor a meleg forrósággá változott, és végigfutott rajtam. Zajt hallottam a távolból, kiáltást. Én voltam az és Roane.
Rám omlott, hirtelen nehezebb lett. Az arcomon volt a nyaka, és a bőrömön dörömbölve éreztem a száguldó pulzusát. Meghitten összefonódva feküdtünk, ahogy csak egy férfi és nő tud, amíg a szívünk le nem lassult.
Roane emelte fel először a fejét, a könyökére támaszkodva lenézett rám. Ámélkodó volt a pillantása, mint egy gyermeké, aki új örömöt talált, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. Nem szólt semmit, csak mosolyogva nézett.
Én is mosolyogtam, de az enyémbe egy csepp sóvárgás is vegyük. Már emlékeztem, hogy mit felejtettem el. Le kellett volna zuhanyoznom, és elmenekülnöm a városból. Soha nem lett volna szabad Branwyn Könnyeivel a testünkön Roane-t megérintenem. A kár megtörtént.
– Nézd a bőrödet – a hangom halk volt, idegen a fülemnek, mintha régóta nem beszéltem volna.
Roane rápillantott a testére, és felszisszent, mint egy megijesztett cica. Legördült a testemről, felülve bámulta a kezét, karját, mindenét. Világított, halvány, majdnem borostyánsárga színnel, mintha lángok tükröződnének aranyszínű drágakőben, és ez a drágakő a teste volt.
– Mi ez? – kérdezte, a hangja mély volt, és ijedt.
– Ma éjszakára sidhe vagy.
– Nem értem – mondta, és rám nézett.
– Tudom – sóhajtottam.
A bőröm fölé helyezte a kezét. Hideg, fehér fénnyel izzott, mint az üvegbe zárt holdfény. A fehér ragyogás visszaverte, és halványsárgára változtatta a keze borostyánszínű ragyogását, ahogy a bőröm fölött siklott.
– Mit tudok vele csinálni?
Néztem, ahogy ragyogó kezét vigyázva végighúzza a testem fölött, hogy ne érjen hozzám.
– Nem tudom. Minden sidhe más. Mindegyikünknek más képessége van. Különböző variációk egy témára.
Rátette a kezét a bordáimon lévő sebre, épp a bal mellem alatt. Hidegben fájt, mint egy ízületi gyulladás nyilallásai, de nem volt hideg. Elvontam a kezét a sebhelytől. Egy tenyér tökéletes lenyomata volt, valamivel nagyobb Roane-énál, hosszabb, vékonyabb ujjakkal. Barna volt, kitüremkedett a bőrömből. Ha ragyogtam, akkor feketévé változott, mintha nem érné el a fény, egy rossz pont.
– Mi történt? – kérdezte.
– Párbajoztam.
Meg akarta érinteni a sebet, és én megragadtam a két kezét, összeszorítottam őket, belekényszerítve a borostyánszínű ragyogást a fehérbe. Mintha a kezeink összeolvadtak volna. Elrántotta, majd megdörzsölte a mellkasát, de ezzel csak az olajat kente a kezére, ami egyáltalán nem segített.
Roane még mindig nem értette meg, hogy ez csak az első ízelítő volt abból, hogy milyen is sidhének lenni.
– Minden sidhének van a kezében egy kincs. Van, aki gyógyítani tud az érintésével. Van, aki ölni. A sidhe, akivel küzdöttem, a bordáimra tette a kezét. Anélkül, hogy megsértette volna a bőrömet, eltörte a bordáimat, izmokat szakított el, és megpróbálta összezúzni a szívemet.
– Veszítettél.
– A párbajt elvesztettem, de életben maradtam, és ez nekem mindig is győzelemnek számított.
– Szomorúnak látszol – komorodott el. – Tudom, hogy élvezted. Miért ez a mélabú?
Az ujjával végigsimított az arcomon, és ahol hozzám ért, a ragyogás felerősödött. Elfordultam tőle.
– Roane, túl késő, hogy megmentselek, de talán magamat még meg tudom menteni.
Éreztem, hogy mellém fekszik, és arrébb húzódtam, épp csak annyira, hogy ne érjünk egymáshoz. Centiméterekről néztem rá.
– Merry, mitől kell menekülnöd?
– Nem mondhatom meg, hogy miért, de még ma este el kell tűnnöm, nem csak innen a lakásból, hanem a városból is.
– Miért? – döbbentnek látszott.
– Ha megmondanám, akkor még nagyobb veszélyben lennél, mint amekkorában már most vagy.
Elfogadta, és nem kérdezte meg még egyszer.
– Tudok valamiben segíteni?
Elmosolyodtam, aztán elnevettem magam.
– Amíg úgy világítok, mint a felkelő hold, addig nem tudok odamenni az autómhoz, a repülőtérről nem is beszélve. Nem tudom a bűbájamat használni, amíg meg nem szűnik az olaj hatása.
– Meddig tart? – kérdezte.
– Nem tudom.
Végigbámultam a testén. El volt ernyedve, habár rendszerint hamar magához tért. De én tudtam valamit, amit ő nem. Ma este, akár akartam, akár nem, sidhe voltam.
– Neked milyen kincs van a kezedben? – kérdezte, még ha elég sokáig is tartott, míg meg merte kérdezni. Nagyon meg akarta tudni, ha anélkül kérdezte, hogy felajánlottam volna.
– Nekem nincs – mondtam felülve.
– Azt mondtad, hogy minden sidhének van – ráncolta össze a homlokát.
– Ez az egyike a sok kifogásnak, amit a többiek éveken keresztül használtak arra, hogy megtagadjanak.
– Mit tagadjanak meg?
– Mindent.
Elhúztam a kezemet a teste vonala fölött, és követve az érintésemet, a borostyánszínű ragyogás felerősödött, mint amikor ráfújnak a tűzre, hogy izzani kezdjen.
– Az erő egyik mellékhatása volt, amikor a kezeink egybeforrtak. Ez lehetséges az egész testünkkel is.
Felhúzta a szemöldökét.
Megragadtam, amire rögtön reagált, mégis öntöttem még rá az erőmből, és egyből merevvé vált. Ahogy elvettem a kezemet, a hasizmai összerándultak..
– Túl jó volt. Már majdnem fájt.
– Tudom – bólintottam.
Idegesen elnevette magát.
– Azt hittem, hogy a te kezednek nincs kincse.
– Nincs is, de öt különböző termékenység-istennő van az őseim között. Egész éjszaka, olyan gyorsan és annyiszor magadhoz téríthetlek, ahányszor csak akarom – hajoltam közelebb hozzá. – Roane, ma este olyan vagy, mint egy kisgyerek. Nem te irányítasz, hanem én. Olyan sokszor fel tudlak éleszteni, hogy a végén véresre fogod dörzsölni magadat, és könyörögsz, hogy fejezzem be.
Az ágyon feküdt, föléje kerültem. Az arcomat nézte, szemei tágra nyíltak, gesztenyeszínű haja elterült a feje körül. Ma este majdnem olyan volt az árnyalata, mint az enyémnek... majdnem.
– Ha megteszed, akkor a te tested is véresre fog dörzsölődni.
– Képzeld el Roane, hogy a szobában nem én vagyok az egyetlen sidhe. Képzeld el, hogy mi mindenre tudnánk kényszeríteni, és nem tudnál minket megállítani.
Az utolsó szavakat a félig kinyílt ajkaiba suttogtam. Amikor megcsókoltam, ugrott egyet, mintha fájna, de tudtam, hogy nem fájhat. Visszahúzódtam, hogy lássam az arcát.
– Félsz tőlem.
– Igen – nyelt egyet.
– Jól van. Most kezded megérteni, hogy mit hívtál életre. Roane, a hatalomnak ára van, és a gyönyörnek is. Mindkettőt életre hívtad, és drágán megfizetnél érte, ha egy másik sidhe lennék.
Néztem, ahogy a félelem átsuhan az arcán, betölti a szemeit. Tetszett. Szerettem, ha a szexbe egy csipetnyi félelem vegyül. Nem túl sok, amikor nem tudod, hogy túlélitek-e, hanem a kisebb félelmet, amikor van egy kis vér vagy fájdalom, de semmi olyasmi, amiből nem gyógyulsz meg, vagy amit nem akarsz. Hatalmas a különbség a játék és a kegyetlenség között. Nem vagyok a kegyetlenkedés híve.
Roane-t bámultam, édes testét, vonzó szemeit, és végig akartam karmolni tökéletes bőrét, belemélyeszteni a fogaimat a húsába, kiontani egy kis vért. Megfeszült a testem, ott, ahol mások még a legenyhébb erőszakra sem reagálnak. Lehet, hogy valami nincs rendben velem, de egy ponton túl vagy elfogadod, hogy ki és mi vagy, vagy egész életedre boldogtalan leszel. Mások úgyis megpróbálnak boldogtalanná tenni, nem kell megkönnyíteni a dolgukat azzal, hogy már te megteszed. Szerettem volna Roane-nal egy kis fájdalmat, egy kis vért, egy kis félelmet megosztani, de ő nem rajongott a gondolatért. A fájdalom neki nem jelentene gyönyört, és a kínzás igazán nem az én asztalom. Nem vagyok szadista, és Roane sohasem fogja megtudni, hogy mekkora szerencséje van, hogy sohasem éreztem késztetést ilyesmire. Természetesen mindig létezik más késztetés.
Akartam őt, de annyira, hogy már abban sem bíztam, hogy elég óvatos leszek.
Roane-t, bármikor is fog megtörténni, a sírig fogják kísérni ennek az éjszakának az emlékei, nem csak pszichés értelemben. Most, hogy egy éjszakára ő is sidhe lett, végképp nem feledkezhettem meg az óvatosságról. Nekem kell majd irányítanom, én mondom meg, hogy mit csinálhatunk, és mit nem. Az, aki megmondja, hogy meddig megyünk el. Már nagyon untam, hogy én mondjam meg, hol a határ. Nem csak a mágia hiányzott. Hanem az is, hogy valaki más irányítson, de legalább velem egyenlő legyen. Nem akartam attól félni, hogy bánthatom a szeretőmet. Azt akartam, hogy a szerető tudjon magára vigyázni, és azt csinálhassam, amit tényleg akarok. Túl sokat kértem volna?
Rápillantottam Roane-ra. A hátán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másik a hasán keresztben, az egyik lábát felhúzva teljes pompájában mutatta meg magát. A félelem eltűnt az arcáról, csak a vágy maradt. Fogalma sem volt arról, hogy ha nem vagyok óvatos, milyen rosszra fordulhatnak a dolgok.
Eltakartam az arcomat a kezemmel. Nem akartam óvatos lenni. Ma este mindent akartam, amit a mágia adhatott nekem, a pokolba a következményekkel. Talán, ha nagyon bántanám, akkor Roane nem úgy gondolna rá, mint valami csodálatos dologra. Talán nem vágyakozna utána, hanem félne tőle, mint egy rémálomtól. A fejemben egy kis hang azt hajtogatta, hogy hosszú távon jobb lenne. Féljen tőlünk, az érintésünktől, a mágiánktól, hogy soha többé ne akarja, hogy egy sidhe hozzáérjen. Egy kis fájdalom azért, hogy megmeneküljön az örökkévalóságig tartó szenvedéstől.
Tudtam, hogy mindez hazugság, mégsem tudtam ránézni.
Megsimogatta a hátamat, és összerándultam, mintha megütött volna. Nem emeltem fel a fejemet, még mindig nem tudtam ránézni.
– Ugye, ezek nem égési sebek a válladon?
– Nem – leengedtem a kezemet, de a szememet nem nyitottam ki.
– Akkor micsodák?
– Egy másik párbaj volt. Harc közben megpróbált mágiával arra kényszeríteni, hogy alakot változtassak.
Hallottam, éreztem, hogy Roane közelebb húzódik hozzám, de nem próbált megint megérinteni. Hálás voltam érte.
– De az alakváltoztatás nem fáj. Csodálatos érzés.
– Talán a fókaembereknek, de nem nekünk. Az alakváltoztatás fáj, mintha egyszerre törne el, aztán forma újra össze minden csontod. Magamtól nem tudok alakot változtatni, de láttam, hogy mások meg tudják tenni. Közben pár percre teljesen védtelen vagy.
– A másik sidhe megpróbálta elterelni a figyelmedet.
– Igen.
Kinyitottam a szememet, és az ablakok mögötti feketeséget néztem. Mint fekete tükrökben, úgy láttam bennük Roane-t, ahogy félig eltakarva mögöttem ül, napként világítva a testem holdja mögött. A szemeim úgy ragyogtak, hogy még ekkora távolságból is tisztán lehetett látni a hármas színüket: smaragdzöld, jádezöld és folyékony arany. Még Roane szemei is, mint izzó bronz, sötét mézszínűre változtak. Jól állt neki a sidhe mágia.
Felém nyúlt, és megfeszültem. Végigsimította a bőrömön a hullámos sebhelyeket.
– Hogyan tudtad megakadályozni, hogy átváltoztasson?
– Megöltem.
Az ablakban visszatükröződve láttam, hogy tágra nyílnak a szemei, és a teste megmerevedik.
– Megöltél egy udvartartáshoz tartozó sidhét?
– Igen.
– De ők halhatatlanok.
– Én meg halandó vagyok. Mi az egyik módja annak, hogy egy halhatatlan fey meghaljon?
Néztem, ahogy a gondolatok átcikáznak az arcán, aztán felcsillant a szemében a felismerés.
– Halandó vér segítségével. A halandók osztoznak a halhatatlanságunkban, mi meg osztozunk az ő halandóságukban.
– Pontosan.
Mellettem ült, aztán feltérdelt, de nem hozzám beszélt, hanem az ablakban lévő tükörképemhez.
– De ez egy nagyon különleges szertartás. Véletlenül nem lehet a halandóságot felidézni.
– A párbaj szertartása a két résztvevőt halálos küzdelemben köti össze. Az Unseelie sidhe a harc előtt a másik véréből részesül.
– Amikor a véredből ittak, akkor a halandóságodban is osztoztak – nyíltak tágra a szemei, mint két hatalmas, sötét tó.
– Igen.
– Tudtak róla?
– Egész addig nem, míg Arzhul, tőrömmel a testében meg nem halt. – Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
– Nagyon kellett küzdened, ha azt akarta, hogy alakot változtassál. A sidhéknek ez bonyolult varázslat. Ha nem az életét féltette, akkor súlyosan meg kellett sebesítened.
– Hencegett – ráztam meg a fejemet. – Meg akart ölni, de még az sem volt elég. Először meg akart alázni. Ha egy sidhe egy másik sidhét rá tud arra kényszeríteni, hogy megváltoztassa az alakját, akkor ez még egy bizonyíték arra, hogy ő a hatalmasabb varázsló.
– Szóval hencegett – mondta Roane.
Ennél direktebb módon nem fogja megkérdezni, mi történt ezután.
– Megszúrtam, remélve, hogy elterelem a figyelmét. De az apám mindig azt tanította, hogy szúrást sose pocsékolj el. Még akkor is, ha tudod, hogy halhatatlannal állsz szemben, szúrj úgy, mintha meghalhatna, mert egy halálos csapás jobban fáj, még ha nem is öl meg.
– Megölted azt, aki itt sebesített meg?
Hátulról átölelve érintette meg a bordáimat.
– Nem, Rozenwyn még él – borzongtam meg az érintésétől, de nem azért, mert fájt.
– Akkor miért nem zúzta össze a szívedet?
Kezei a derekam köré fonódtak, magához ölelt. Megpihentem a karjaiban, teste melegében.
– Mert vele Arzhul után harcoltam, és amikor megszúrtam, akkor, azt hiszem, bepánikolt. Nem ölt meg, és kijelentette, hogy megnyerte a párbajt.
Arcomhoz dörzsölte az arcát, és mindketten néztük, ahogy a bőrünk összeér, és a színek egymással keverednek.
– Akkor ez volt az utolsó párbaj – mondta.
– Nem – feleltem.
– Nem – mondta, gyengéden megcsókolva az arcomat.
– Volt még egy.
Felé fordultam, az ajkai az enyémet súrolták.
– Mi történt? – kérdezte, a szavai meleg leheletként érték a számat.
– Bleddyn valaha a Seelie Udvartartáshoz tartozott, de elűzték, mert valami olyan szörnyűségeset tett, amiről senki sem akar beszélni. De olyan nagy a hatalma, hogy az Unseelie Udvartartás befogadta. Az igazi nevét elvesztette, és Bleddynnek kezdték hívni. Farkast, számkivetettet jelent, vagy legalábbis réges-régen ezt jelentette. Azt jelentette, hogy még a sötétség udvarában is számkivetett.
Roane megcsókolta pulzáló verőerem fölött a nyakamat. A szívverésem felgyorsult.
– Miért volt számkivetett? – kérdezte, épp csak felemelve a fejét. És lefelé haladva elkezdte csókolni a nyakamat.
– Borzalmas dührohamai voltak, ok nélkül. Ha nem halhatatlanok vették volna körül, akkor ölt volna ellenséget és barátot egyaránt.
Roane csókjai már a vállamat érték, majd a karomat.
– Csak dührohamok? – kérdezte, egy pillanatra megállva.
Lejjebb hajolva megtalálta a könyökhajlatomat. Felemelte a karomat, hogy szájával körül tudja fogni a hajlat érzékeny bőrét. Hirtelen, a fogait belevájva erősen megszívta a bőrömet, elég erősen, hogy fájjon, hogy felszisszenjek. Roane-t a fájdalom nem izgatta fel, de figyelmes szerető volt. Tudta, hogy mit szeretek, ahogy én is tudtam, hogy ő mit szeret. Hirtelen nem tudtam arra koncentrálni, amiről beszéltem.
Felemelte a fejét a karomról, kerek fogainak majdnem tökéletes lenyomatát hagyva a bőrömön. Nem sértette fel. Soha nem tudtam rávenni, hogy ennyire messzire menjen, de jelölése örömet okozott, és felé hajoltam.
Megállított.
– Csak dührohamai voltak, vagy volt más is, ami miatt Bleddynt veszélyesnek tartották? – kérdezte.
Szükségem volt egy pillanatra, hogy visszaemlékezzek. Elhúzódtam tőle.
– Ha hallani akarod, akkor viselkedned kell.
Az oldalára feküdt, egyik karját párna gyanánt a feje alá tette. Nyújtózkodott, hogy észrevegyem, miként mozognak az izmok a ragyogó bőre alatt.
– Azt hittem, hogy viselkedem.
– Roane, ne akard, hogy elfelejtkezzek magamról – ráztam meg a fejemet.
– Merry, ma este téged akarlak. Mindenestől, mágia nélkül, rejtőzködés nélkül, anélkül, hogy visszatartanál bármit is.
Hirtelen felült, és olyan közelről nézett az arcomba, hogy visszahőköltem, de megragadta a karomat.
– Merry, ma éjjel az akarok lenni, akit te akarsz.
– Nem tudod, hogy mit kérsz.
– Nem, nem tudom, de ha valaha is megkaphatsz mindent, akkor a mai éjszaka lesz az.
Megragadta a másik kezemet is, felhúzott a térdemre. Az ujjai olyan erősen szorítottak, hogy tudtam, a nyomai még másnap is ott lesznek. Már ettől a hirtelen mozdulattól is hevesebben kezdett dobogni a szívem.
–  Merry, én már évszázadok óta élek. Ha valamelyikünk kiskorú, akkor az te vagy, nem én.
Indulatosak voltak a szavai, soha nem láttam még ilyen erőszakosnak, követelőzőnek.
Mondhattam volna neki, hogy bánt, de a dolgoknak pont ezt a részét élveztem, ezért csak azt mondtam, hogy nem úgy hangzik, mintha önmaga lenne.
– Mindig is tudtam, hogy amikor lefekszünk egymással, akkor a bűbájt magadon hagyod, de soha nem képzeltem volna, hogy ilyen sok rejtegetnivalód van.
Megrázott, kétszer, olyan erősen, hogy majdnem megmondtam neki, hogy bánt.
– Merry, ne rejtőzz el előlem.
Megcsókolt, ajkát olyan erősen az enyémhez szorítva, hogy ha nem nyitom ki a számat, akkor az ajkunkat is felsérti a fogunk. Visszakényszerített az ágyra, és ezt már egyáltalán nem élveztem. Nem az erőszak izgat fel, hanem a fájdalom.
Kezeimmel a mellén megállítottam, ellöktem magamtól. Még mindig fölöttem volt, a szemei furcsán vadak voltak, de hallott engem.
– Roane, mi az, amit csinálsz?
– Mi történt az utolsó párbajodkor?
– Mi van? – túl gyors volt nekem a váltás.
– Az utolsó párbajod. Mi történt?
A hangja, az arca teljesen komoly volt, de a meztelen teste még mindig rajtam feküdt.
– Megöltem.
– Hogyan?
Tudtam, hogy nem a gyilkolás módjára kérdezett rá.
– Alábecsült.
– Merry, én soha nem becsültelek alá. Te se csináld velem. Ne bánj úgy velem, mintha kevesebb lennék, csak azért, mert nem vagyok sidhe. Faerie vagyok, egy csepp halandó vér sem folyik az ereimben. Ne aggódj miattam.
A hangja megint normális volt, de egy csepp indulat még volt a felszín alatt.
Felfelé bámultam az arcába, és büszkeséget láttam benne, nem a férfiét, hanem a fey büszkeségét. Úgy kezeltem, mintha kevesebb lenne, mint egy fey, amit nem érdemelt meg, de...
– Mi lesz, ha anélkül, hogy akarnám, bántanálak?
– Meg fogok gyógyulni – szögezte le.
Elmosolyodtam, mert abban a pillanatban szerettem, nem azzal a bárdok által megénekelt szerelemmel, de mégiscsak szerelemmel.
– Oké, de találjunk egy pozíciót, amiben nem én vagyok a domináns, hanem te.
– Nem bízol magadban.
– Nem – feleltem.
– Akkor bízz bennem. Nem fogok eltörni.
– Megígéred?
– Megígérem – mosolygott, és úgy csókolta meg a homlokomat, ahogy a kisgyerekeknek szokták.
Szaván fogtam.
A végén az ágy fejének hűvös fémrúdját markoltam. Roane teste az ágyhoz szegezett, ágyéka a fenekemet érte. Ebben a pozícióban a kontroll nagy része nála volt, a testem nagy része pedig nem feléje fordult. Nem értem el a kezeimmel. Azért is választottam, mert ebben a helyzetben nagyon sok dolog volt, amit nem tudtam megtenni. A megkötözéstől eltekintve ez a legbiztonságosabb testhelyzet, és Roane nem volt oda a megkötözésért. Ráadásul az igazi veszélynek semmi köze nincs a kezekhez, fogakhoz vagy bármilyen fizikai érintéshez. A megkötözés nem igazán segített volna, talán csak abban, hogy óvatosságra intsen. Féltem attól, hogy a hatalom és a hús viharában a gyönyört kivéve mindenről megfeledkezem, és ennek Roane issza meg a levét.
Abban a pillanatban, amikor belém siklott, már tudtam, hogy bajban vagyok. Félelmetes volt, ahogy a karjaival tartotta magát, hogy a háta és combjai teljes erejével belém tudjon hatolni. Láttam egyszer, ahogy Roane átütötte az öklével egy autó ajtaját, hogy meggyőzzön egy leendő útonállót, nem érjük meg a fáradságot. Mintha bele akarna hatolni a testembe, át rajtam, hogy kijusson a másik oldalon. Rájöttem valamire, amit eddig nem tudtam. Roane azt hitte, hogy ember vagyok, fey vérrel az ereimben, de még mindig ember. Olyan óvatos volt velem, mint én vele. A különbség az volt, hogy én attól féltem, hogy a mágiámmal sebzem meg, ő meg a fizikai erejétől féltett. Ma éjszaka egyikünk sem fogja magát visszafogni, a biztonsági háló nem létezik. Először ébredtem rá, hogy talán én sérülök meg, és nem Roane. Semmi sem hasonlítható ahhoz, ha a szexhez valódi veszély társul. Add hozzá a bőrödet megolvasztó mágiát, és egy nagyon jó éjszakának nézünk elébe.
A teste kemény ritmust vett fel, ahogy be és ki mozgott bennem. Hús csapódott húsnak, ahogy minden egyes alkalommal belém hatolt. Ez, ez volt az, amit olyan régóta akartam. Magamba fogadtam a testét, és éreztem a gyönyör első hullámait. Hirtelen megrémültem, hogy elélvezek, mielőtt a mágia létrejöhetne.
Ahogy a lábaimat, a metafizikai bőrömet is kitártam, de ahelyett, hogy megengedtem volna neki, hogy belém nyomuljon, felnyúltam hozzá. Kinyitottam az auráját, mint ahogy ő korábban lehúzta a cipzáramat. Elkezdett a teste belém süllyedni, nem fizikai értelemben, de a hatása meglepően hasonló volt. Tétovázott, testével még mindig a testemben, és megállt. Éreztem, hogy pulzusa felgyorsul, de nem a fizikai erőfeszítéstől, hanem a félelemtől. Teljesen kihúzta magát belőlem, és egy szívszaggató pillanatig azt hittem, hogy leáll, hogy minden leáll. Ekkor megint belém hatolt, mintha teljesen odaadná magát nekem, nekünk, az éjszakának.
A bőrünk borostyán- és holdfényragyogása kitágult, mígnem egyetlen fényből, forróságból, hatalomból álló burokban mozogtunk. A teste minden döfésével az erő tovább nőtt. A testem minden mozdulata egyre szorosabbra, fojtogatóbbá fonta körülöttünk a mágiát. Tudtam, hogy magamba akarom szívni, de nem a nemi szervét, hanem őt magát, mintha a mágiám az utolsó cseppig magába akarná inni. Addig markoltam az ágy fémrúdját, míg a bőrömbe nem martak, és megint gondolkodni nem tudtam. Roane rám omlott, a melle és hasa a hátamhoz simult, lágyékát a lábaim közé döfte. Ebben a helyzetben nem tudott olyan sok erőt kifejteni, de a bőrünk érintkezésével fellobbant köztünk a mágia. Ahogy a kezeink korábban, a testünk is összeolvadt, és ahogy belém süllyedt, éreztem, hogy a szívünk összeér, egy elképzelhetetlenül bensőséges táncban.
Együtt kezdett el dobogni a szívünk, egyre közelebb és közelebb, míg egy szív, egy test, egy lény nem lettünk, és már nem tudtam, hogy hol végződök én, és hol kezdődik Roane. Ennek a majdnem tökéletes összhangnak a pillanatában hallottam meg a tengert. A partot érő hullámok puha, mormoló hangját. Testetlenül lebegtem, alak nélkül a ragyogó fényben, ahol csak az összefonódott szívünk dobogásából tudtam, hogy még hús és vér vagyok, nem tiszta mágia. És ebben a ragyogó, alaktalan térben, ahol testünk sem volt, hallottam a víz hullámzó, áradó hangját. A szívdobbanásunkat az óceán hangja űzte, betöltötte a ragyogó teret. A szívünk dobbanása elmerült a hullámokban. A víz alatt egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk, vakító fényözönbe, ahol nem létezik a félelem. Hazaértünk. Minden oldalról víz vett körül, és éreztem, ahogy a mélység nyomása a szívünkre nehezedik, mintha össze akarná zúzni, de tudtam, hogy nem fogja megtenni. Roane is tudta. Egy gondolat, ami nem közös volt, felfelé vitt minket, a láthatatlan óceán felszíne felé. Tudatában voltam, hogy milyen ijesztően hideg van, és féltem, de Roane nem félt. Boldog volt. Felbukkantunk, és éreztem, ahogy a levegő megüti az arcomat, bár tudtam, hogy még mindig a lakásában vagyunk, az ágyában. Nagy levegőt vettem, és hirtelen megéreztem, hogy a tenger meleg. A víz nagyon meleg volt, melegebb, mint a vér, már majdnem forró.
Egyszer csak megint éreztem a testemet. Éreztem magamban Roane testét. De a meleg óceán örvénylett, rohant át felettünk. A szemem azt mondta, hogy még mindig az ágyon vagyok, és az ágy fejét markolom, de éreztem, ahogy a meleg víz örvénylik körülöttünk. A láthatatlan óceán, mint az aranyhal üveggömbjének a vize, feltöltötte az összefonódott testünk ragyogó fényét. Úgy tartotta az erőnk a tengert, mintha egy természetfölötti pohárban lenne. A testünk úszó gyertya kanóca volt, vízbe és üvegbe zárva, tűz, víz és hús. A testünk újra szilárdabbá, valóságosabbá vált. A láthatatlan óceán kezdett eltűnni. A ragyogásunk kezdett újra visszatérni a testünkbe, a bőrünk pajzsa alá. A gyönyör vette át a hatalmat, és a vízben, fényben lévő melegség elöntött minket. Felkiáltottunk. A melegségből forróság lett, és betöltött, kiömlött a bőrömön, kezeimen. Hangok törtek elő a torkomból. Roane teste ellenem szegült, és a mágia mindkettőnket betöltött, kitartva az orgazmust, míg nem éreztem, ahogy az ágy fémje megolvad a kezeim alatt. Roane felkiáltott, és ez nem a gyönyör hangja volt. Végre megszabadultunk. Legördült rólam, és hallottam, ahogy leesik a padlóra. Megfordultam, még mindig a hasamon fekve.
Az oldalán feküdt, egyik kezét felemelte, hogy elérhessen. Csak egy pillanatig láttam az arcát, mielőtt szőr borította volna el, a szemei tágra nyíltak, és rettegés volt bennük. Összeesett, csillogó szőrrel borítva.
Felültem, és feléje nyúltam, bár tudtam, hogy semmit nem tudok érte tenni. Egyszer csak egy fóka feküdt a padlón. Egy nagy, vöröses szőrű fóka, Roane nagy barna szemeivel nézve rám. Csak bámulni tudtam, egy szó sem jutott az eszembe.
A fóka esetlenül elindult az ágy felé, majd hirtelen felhasadt a bőre, és Roane mászott ki belőle. Kezében tartva az új bőrt felállt. Rám nézett, arcát csodálkozás lágyította meg. Sírt, de nem hiszem, hogy észrevette.
Odaléptem hozzá, megérintettem a bőrt, megérintve őt is, mintha egyik sem lenne valóságos. Megöleltem, és a háta sértetlen volt, érintetlen, a bőre ugyanolyan sima és tökéletes, mint máshol. Az égési sebek eltűntek.
Visszabújt a bőrébe, mielőtt szavakat találtam volna. A fóka rám nézett, esetlenül kígyózó mozdulatokkal ment a lakásban körbe, aztán Roane megint kilépett a bőrből. Felém fordult, és elkezdett nevetni."

  

Anita Blake egy mellékvágánya volt. Sikeres és hosszú, de írt ő jobbat is. Ha az erotikus oldalát értékeljük. Nem mindig az a jó, amit a kirakatba teszünk. Az csak vevőcsalogató. Szép, de belül van sokkal értékesebb is. Ha megtudod "fizetni".  

Teljesen igazad van, zavaros. Az elején a karakterekről nem lehet eldönteni, hogy ki-kicsoda, utóbb meg hovatenni őket. Ez egy kiollózott rész egy regényből, aminek ismeretében jogos a felvetésetek. 
Hamilton nagyon jól ír, szerethető és képszerű, én a vámpíros sorozatát olvastam annó. 

Létezik olyan, aki itt olvasgat és ezt még nem látta? https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-arnyak-csokja
Ez alap erotika! Igazi irodalom. Mondjuk én nem ezt a részt emeltem volna ki belőle. De van ennek több része! Ha valaki szereti a sorozatokat. Lehet, hogy nem Edgar Wallace, de vagy Poe, de aki ide ír, tanulhatna tőle. Nem állítom, hogy mindenki, de szeretnék én olyan jó lenni, mint ő. Írásban. Pénzben is. 😀  

Másodjára sem értem.

Tényleg zavaros.

a részlet egy regényből soha nem érthető pontosan....

WTF?
0p

Nem jó.

Akkor, ez mi ez?

Kesze kusza.

Nem értem, nem tetszik.

Zavaros.

Zavaros.

Nem nagy durranás.