A férjem és az édesanyja édes titkai

Tominak már egy jó ideje nem volt kedve velem kimozdulni sehova. Bár nem panaszkodott, de látszott rajta, hogy a kimerültség . Az utóbbi időben nagyon sok időt töltött bent a munkahelyén, a legtöbb hétvégén is dolgozott. Én a hagyományos, nyolctól-négyig munkarendhez szoktam az évek folyamán, el sem tudtam volna képzelni magamnak valami olyat, ami ettől eltér.

A diszkó korszakból már rég kinőttem, elvégre mégis túl voltam már a 28-on, de néha jól esett volna kiengedni a fáradt gőzt. Főleg a hétvégéhez érve. Semmi különös csak egy laza, pár órás este a barátokkal egy finom vacsora mellett, esetleg egy szolidabb és szűkebb körű házibuli. Hangulatos zene, egy kicsi tánc, nevetés, egy-két pohár finomabb bor... Nem hiszem, hogy ez túl nagy kívánság lett volna részemről. De ő ezt másképp gondolta. Mikor felvetettem neki a dolgot, rendszerint azt felelte, hogy most ne haragudjak, de nincs hozzá kedve, hangulata, vagy éppen jobban esne neki egy kis heverészés a kanapén chipszes tállal, meg távirányítóval a kezében. Néha olyan jó a csend, néha olyan jó egyedül – mondogatta. 32 éves volt és négy éve voltunk házasok, de máris azt éreztem kezdünk kísértetiesen hasonlítani a nagyszüleimre.

Eleinte még hosszan kérleltem, ő pedig engem, hogy ne gyötörjem. Aztán az idő múlásával pár rövidke mondatra redukálódott az egész.

– Katáék hívtak, lenne kedved hozzá? – kérdeztem.
– Nem kincsem, ma sem – felelte rezignáltan.
– Biztos? – erősködtem.
– Anikó, drágám, egészen biztos.
– Akkor megyek nélküled – fenyegetőztem, nem mintha megrémült volna tőle. – Vacsorát sem főztem. Éhen maradsz vagy kénytelen leszel beérni a chipsszel, esetleg valami hideggel a frigóból.
– Az biztosan nem – mosolygott.
– Anyud?
– Persze. Majd ha nagyon megéheznék, akkor szólok neki, hogy legyen olyan és hozzon át valamit.
– Remek – tagadatlan, hogy epe ízű lett a szám és tőle a mondandóm is. – Még szerencse, hogy itt van egy sarokra tőlünk.
De ő nem vette a lapot. – Érezd jól magad – és már fordult is a tévéképernyője felé ezzel végképp lezárva a vitát.

Mélabúsan konstatáltam, hogy akkor nincs más hátra, egyedül kell mennem, és amíg távol leszek, addig sem kell, hogy fájjon a fejem miatta, mert a drága édesanyja gondoskodik a pici kisfiáról, ha én nem vagyok itt.

A barátok előtt szabadkoztam, mentegettem, hogy ilyen fáradt, meg olyan nyúzott. De aztán szépen lassacskán ez a szokás is elkopott. Mindegyikük hamar megértetette, hogy mint egy szinglivel, úgy velem is egyedül kell számolni, mikor közös program van. Ugyan nem mondták, de tudtam, hogy kicsit bántja őket is a dolog, mert akaratlanul is azt vélték kiolvasni a helyzetből, hogy Tomi nem kedveli őket. A magam részéről ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudtam. Egy árva szóval sem panaszkodott egyikükre sem. A lényeg, hogy lassacskán megszoktam, hogy a férjem kissé antiszociális, otthonülő magányos .

Egy újabb péntek este érkezett el, fülcimpáim mögé kevéske édes parfümöt szórtam, miközben az egyik legfélelmetesebb sarokkal megáldott cipőmbe tuszkolta bele a lábamat. Tomi az ajtófélfának dőlve, kezében egy könyvvel halkan kuncogott a mutatványomon.
– Látom, már neked is megvan az esti programod – vetettem neki oda csipkelődő hangsúllyal, de persze ezt is lazán elengedte a füle mellett.
– Szívem, túl rövid az élet ahhoz, hogy eleget olvassak.
– Na persze, túl rövid az élet ahhoz, hogy eleget éljünk.
Odaléptem hozzá. Most ebben a cipőben szemünk egy magasságba került. Kérlelőn néztem rá.
– Nem, Anikó! Ez nem ér! Így csak te meg a cica tud nézni a Shrekből. Nem szép visszaélni vele.
Felnevettem. – Ez az utolsó fegyverem.
– Sajnos ez is kevés.
Lebiggyesztettem az ajkamat. – Ez igen csak szomorú.
A homlokomra lehet egy puszit. – Indulj, indulj már.
– Jó hogy nem löksz ki az ajtón – háborodtam fel, persze inkább volt ez színlelés, mint valódi indulat részemről.
– Hát, ha másképp nem megy... – nevetett.
Duzzogó arckifejezést öltöttem és egy szó nélkül sarkon perdültem; a kelleténél picivel nagyobb erővel csaptam be magam mögött az ajtót.

Taxiba szálltam és bemondtam a sofőrnek a címet, de nem jutottam messzire, mert fél távon a mobilom. Eszti volt az, kivel egy klassz kis táncos estét beszéltünk meg. Sajnos le kellett mondania a "randinkat", mert a kisfia belázasodott így nem szeretné otthon hagyni a nagymamára. Nem tudna önfeledten szórakozni, mert csak a lelkiismeret, hogy ő boldogan táncikál valahol, miközben a kicsi Gergőke 38 fokos testtel didereg a takarója alatt. a szívem a tönkrement este miatt, de természetesen nem tudtam Eszti barátnémra haragudni.

Mikor kinyomtam a mobilt még határozott szándékomban állt folytatni az utat, de ahogy egyre közelebb értünk a szórakozóhelyhez úgy öntött el a félelem. Nem szoktam egyedül bulizni, nem is tudtam hogyan kell és különben is annyi rosszat hall ma az ember, noha nem tinidizsibe készültem, ahol esetleg ezt-azt belecsempésznek felgerjedt kamasz fiúk az italomba, de valahogy mégis inamba szállt a bátorság.
Mielőtt megállt volna a sofőr szóltam neki, hogy inkább forduljon meg. Nem különösebben firtatta a dolgot, pedig már készültem neki a magyarázattal, szinte a nyelvem henyén ugrándoztak a mondatok, de szemmel láthatóan egy kicsit sem érdekelte, sőt talán még örült is, hogy egy szép nagy kerülővel ugyanoda vihet vissza, ahol felvett, ajándékpénz neki, naná, hogy az.

A taxi elhajtott én meg ott ácsorogtam a járdán, órámra néztem és szomorúan vettem tudomásul, hogy még csak alig egy óra telt el mióta kiléptem a házból. Szinte előre láttam Tomi elégedett vigyorát, hogy most én is otthon fogok vele együtt savanyodni, vagy egy könyvvel vagy valami unalmas tévéműsorral elütni a péntekeste hátralévő részét.
Egyből nem volt kedvem hazamenni, kezdtem bánni, hogy nem vágtam egyedül neki az éjszakának, de most már azt éreztem késő, ez a mai hajó elúszott.
Lassan beandalogtam a kertkapunkon. A lábamat irgalmatlanul nyomta a cipőm, gyorsan kibújtam belőle és kezemben a cipellőmmel úgy osontam be a saját otthonomba, mint valami betörő. Ahogy ezt megállapítottam magamban már meg is született a terv: az én drága férjemet megijesztem kicsit.
Halkan fordítottam el a kulcsot a zárba és még halkabban nyitottam ki az ajtót. Mint egy puhaléptű kismacska úgy lopakodtam, a legkisebb neszt sem keltve.
Furcsamód a nappaliban sötét volt. Gondoltam biztos inkább ágyban fekve olvasgat az én drágám. Felfelé indultam az emeletre a hálónk irányába. Füleltem, de semmit nem hallottam. Az ajtó résznyire tárva volt és enyhén derengő fény szűrődött ki a folyosóra. Közelmentem és belestem a résen. Ami a szemem elé tárult attól szinte gyökeret vertek a lábaim. Az én hőn szeretett anyósom, Éva a franciaágyunk közepén ült, hátát a fejtámlának vetve és a fiacskája, az én Tomim keresztbe fekve az ölébe nyugtatta a fejét, szinte magzati pózba gömbölyödve. Anyósom cirógatta a fia arcát, fejét és halkan, kedves, becéző szavakat suttogott neki. A férjem, mint egy jó gyerek elégedetten fogadta a kedvességet. Percekig játszották ezt, amikor Éva kigombolta a blúzát és az egyik mellét kiszabadította a ruha takarásából, Tomi felé , aki nem akarta elfogadni, elhúzódott, de anyósom még pár kedves szóval visszaédesgette a látszólag tiltakozó fiát. Tomi végül engedett és szájába fogadta édesanyja keblét. Gyengéden szívogatta, majd egyre hangosabban és vadabban, cuppogtatva szopogatta, csókolgatta. Mindkét tenyerét az elől lévő mell köré fonta és egyre nagyobbra nyitva a száját, egyre mélyebben szájába vette, de a mell túl nagy volt, hogy egészbe be tudja kapni. Szinte már öklendezett olyan nagyon mélyen a torkába akarta érezni.
Elállt még a lélegzetem is, nem mertem moccanni nehogy meglássanak. Pedig nem nekem kellett volna félnem a lebukástól, de mégsem rontottam rájuk, túl nagy volt a sokk, túl nagy volt a döbbenet.
Tomi lassan előhúzta Éva másik mellét is. Cirógatta, simogatta, a mellbimbót dörzsölgette előbb még gyengéden aztán egyre vadabbul. Éva egy hang nélkül tűrte. Csak akkor szisszent fel mikor fia beleeresztette a fogait. De nem sérült meg, nagyon ügyelt rá Tomi, hogy épp csak picit marjon bele, nehogy kiserkenjen a vér. Anyósom hátravetette a fejét és becsukta a szemét, most már teljesen átadta magát az élvezetnek. Karjait leeresztette teste mellé, látszott, hogy most már beletörődött, teljesen megadta magát az én férjemnek. Tomi értette a célzást, felült és édesanyja combjába megkapaszkodva lejjebb húzta az ágyon azt, így már Éva teljesen kiszolgáltatott fekvőhelyzetbe került. A férjem lassan felemelte anyja szoknyáját, a hófehér bugyiját nem húzta le azonnal, hanem azon keresztül simogatta, egészen addig, amíg a felajzástól a fehérnemű át nem nedvesedett. Ekkor Tomi belefúrta az arcát és a bugyit harapdálta, nyalogatta egyre fokozódó hévvel. A fehérnemű hamar elázott a punci nedvtől és a férjem nyálától. Egy ponton túl már nem bírta tovább Tomi és lerántotta a bugyit és immár anélkül omlott édesanyja combjai közé. Éva teste megfeszült, az élvezet végig futott egész testében, szinte tekeregni vágyott, de féken tartotta magát, hogy fia kényelmesen hozzájuthasson a puncijának minden egyes cseppjéhez. Tomi kezeivel markolászni kezdte saját combközét. A nadrágot le sem vette, azon keresztül izgatta magát, tenyerét fel-le húzogatta slicce felett. Egy másodpercre sem emelte fel a fejét édesanyja combjai közül, nyalta-falta Éva pináját, míg végül egy hangos nyögést hallatott és az egész teste megrázkódott.
Vörös, izzadt fejjel és puncilével borított arccal felemelkedett. Térden állt az ágyon és lassan kigombolta a nadrágját, mintha fájna megszabadulni tőle, de leginkább kellemetlen lenne, ahogy leválassza testéről a ruhadarabokat. Combközépig letolta, a farkán és alsóján teljesen szétkenődött a spermája, a lámpafénybe szép fényesen, fehéren csillogott. Reszkető kezekkel megigazította a zacsiját, amire szintén jutott az édes nedűből. Éva felült és szolgálatkészen az utolsó cseppig lenyalogatta fia spermáját, még azt is, ami az alsóneműjére jutott. Majd még utoljára a fokozatosan lelankadó szerszámot a szájába vette és jobb kezével vadul dörzsölni kezdte a punciját. A fia farkát addig ki sem engedte a szájából, amíg hasonlóan fojtott hangon fel nem nyögött az orgazmustól, mint korábban Tomi.
Miután végeztem leheveredtek egymásmellé, kifújták alaposan magukat mielőtt felöltöztek. Én még mindig nem tudtam felocsúdni, mintha amit láttam az csak egy furcsa, groteszk álomszerű látomás lett volna semmi egyéb. De ugyanakkor tudtam, hogy ez a valóság és egyre furcsább érzés körvonalazódott bennem, mert mégiscsak megcsal a férjem, és ami egészen hihetetlen, hogy a saját anyjával.
Nem vártam meg, amíg elkészülnek, és ott találnak az ajtóban. Elhátráltam és amilyen puhán, halkan beosontam úgy ki is. Szabályosan kimenekültem a saját házamból, levegőre vágytam, csípősen hideg, kijózanító levegőre. Pechemre nyár közepe volt, fülledt idő, esélyem sem volt valami maró hidegre. Mentem csak előre, amíg egy parkban nem találtam magam, leültem egy padra és jó nagy levegőket véve visszaidéztem mindent magamban, minden kis képkockát, ami beleégett a retinámba. Ahogy teltek a percek úgy nyugodtam meg és egyre furcsább gondolatok jutottak eszembe, köztük olyanok is, amik talán jobban megrémítettek elsőre, mint a látottak. Nevezetesen, hogy valami bizsergető jó érzés tölt el, ahogy magam elé idézem őket, egyfajta izgalom, olyasmiféle, mint karácsonykor ajándékosztás előtt. De ez annál jóval perverzebb öröm volt. És egyre mélyebbre ivódott belém, egyre mélyebbre vésődött a vágy, hogy ahelyett, hogy elhagyjam a férjem inkább még legalább egyszer láthassam őket együtt, látni ahogy anya és fia egyesül a szexualitásban és szépen lassan kideríteni, hogy mi vezetett el idáig, hogyan jutottak el addig, hogy ezt a fajta örömet egymásban, egymás testében keressék.
Csak órák múlva mentem haza, addigra már Tomi mélyen aludt, anyósom ott jártáról pedig már csupán a konyhában hagyott ételmaradékok tanúskodtam.
– Nos igen valóban nem kell, hogy fájjon a fejem, mert a drága édesanyja gondoskodik a pici kisfiáról, ha én nem vagyok itt...