Elütöttem a Mikulást

Pár évvel ezelőtt, pont november végén rúgtam ki a hapsimat. Úgy döntöttem, inkább egyedül várom a karácsonyt, de akkor sem kell az a majom, aki elvett ez életemből fél évet, és nem adott semmit érte. Jól elvoltam egyedül, nem hiányzott senki. Egészen december hatodikáig... Mikulásig. Már sötét volt, amikor haza értem, és be akartam állni a garázsba. Nem vettem észre a járdán ballagó Mikulást, és ő sem engem. Elütöttem szegényt.

Nagy baja nem lett ugyan, de lábáról jó nagy helyen lement a bőr, és nagyon . Mentőt akartam hívni, de határozottan elutasította. Azért, hogy megnyugodjak, bevittem a lakásba és elláttam a sebet a lábán. Fiatal fiú volt, talán tizennyolc éves és egy ünnepségről tartott haza. Hogy hozzá férjek a lábához, le kellett húznom a nadrágját. Azonnal megakadt a szemem lábai kidolgozott izomzatán, sima, finom bőrén, és a hamvas szőrzeten, ami borította.

Mini szoknya volt rajtam és testhez símuló blúz. Figyeltem, ahogy zavarát elnyomva igyekszik nem bámulni lábaímat. A kanapén feküdt a nappaliban, és én mellette térdeltem. Ahogy a lába körül ügyködtem, be kellett hogy lásson a blúzomba, és szerintem be is látott, mert egyszer csak dudorodni kezdett az alsónadrágja. Az arca olyan vörös lett, mint a paprika, és nem mert a szemembe nézni. Én meg akartam nyugtatni. Finoman megsimogattam a kukiját, és igyekeztem meggyőzni, hogy ne törődjön vele. Ettől még jobban zavarba jött.

Mivel a sebet bekötöttem, kíváncsi voltam ennek a kis Mikulásnak az arcára. Levettem a fehér parókát a sapkával, és az álszakállt. Egy roppant helyes, barna, zöld szemű fiú került elő a jelmez alól. Már nem is annyira volt riadt a tekintete. Teljesen megfeledkezett zavaráról, és sérüléseiről is. Kitágult, kerek szemekkel bámulta melleimet.

– Meg akarod fogni? – kérdeztem váratlanul.

– Igen, szeretném – válaszolta vágytól ragyogó szemekkel, és már nyúlt is feléjük.

Levettem a blúzom, és ő pedig simogatni kezdte a melleimet. Előszőr csak bátortalanul, aztán egyre bátrabban.