Decameroni este 5. fejezet

– Filosz következik, a filozófus, aki biztosan elaltat minket száraz szövegével – szólt Kuki, és alapozásként befalt egy nagy darabot a pápai sonkából, hogy a móri ezerjóból is tudjon inni, mert azt ő nagyon savasnak tartotta.
– Nem kell az értekezésed fennkölt stílusában nyomni a szöveget, úgy mondd, hogy a műszaki faszik is megértsék – jegyezte meg Dodó, és megkóstolta a móri ezerjót.
– Örüljetek, hogy tőlem kapjátok azt a pluszt, amivel művelt emberként térhettek haza, és még pénzetekbe sem kerül – mondta Filosz, és mostantól pofa be!
– Várjatok, mindent elmondok sorjában. Azon a napon megbolydult idegekkel ténferegtem, míg belém nem kapaszkodott Kriszti, egy régi szépasszony-barátnőm. Csak néztem: nehezemre esett megérteni, hogy ő is nő lehet. A múlt végzete hozzásodort s lakásába vitt, hogy a jelen szenvedése a hétfordulós emlékekkel súlyosbodjék. Belém taposott a kérdés: élhet-e az ember a mának? S mikor még én azt mondtam, de még mennyire, csakis annak élhet, valóban úgy éltem-e? Most látom, tudom, hogy nem. Nem élhet olyan ember, ki annyira megveti önmagát, hogy a mának tudjon élni. Krisztus sem élt a mának, pedig azt hirdette, s ha valóban annak él, nem jutott volna a keresztre feszítésig.
Ha az emberben egy csöpp ember van, csak a jövőnek élhet. Mikor azt mondja az ember, a mának él, hazudik és ölt, hogy apró mocskosságait eltakarja, vagy megengedhetőnek minősítse, s ha lehet, kicsikarjon az élettől egy pillanatnyi megnyugvást. Ennyire aljas az ember.
Mikor Kriszti lakásában körülnéztem, valami múltat idéző kéjérzés az első, második együttlétünk feszegetésére indított. Akkor a félhomály tompa színárnyalata felolvasztotta lelkemet. Ő a pamlag mély lágyságú sarkán ült, háttal az ablaknak. Belém furakodott egy gondolat. Eljöttem hozzá, s azt sem néztem, szép-e? Ösztönösen mellé léptem, finom, simogató mozdulattal az ablakhoz vezettem, ahol a világosság felé fordítottam. Kissé távolabb mentem, s gyönyörködtem érett asszonyarcán, hatalmas mellein, karcsúságán és szép, kerek csípőjén. Megmozdult körülötte a levegő, édes illat bodrozott szőke hajából, melyen a fény édesen játszott. Nevető kék szemével pedig incselkedett. Gyönyörűnek találtam, s csak ennyit mondtam: Miért vagy ily gyönyörű? Ezt fenyegető, követelő, támadó, kérő, hízelgő hangon százszor is elmondtam.