Decameroni este 4. fejezet

Szveti elvette Pörgő poharát, mert ha meg akarják érteni, nem ihat egy kortyot se. Pörgő csak akkor mondja ki a szavakat, ha színjózan, mert egy pohár bor is elegendő ahhoz, hogy bepörögjön, és akkor nem lehet érteni a beszédét, mert egyik szóba bekapcsolja a következőt, és így a mondatai zakatolásszerűen peregnek.
– Ne haragudj meg Kuki, ha az én történetem az elején vidámabb lesz a tiédnél, és talán még itt-ott humoros is – mondta Pörgő, és az asztalra tette a hazulról hozott demizsont, melyben három liter tüzes kadarka lapult.
– Anyai nagyapám egy kb. 2000 lakosú, Duna-menti községben lakik – kezdte mondandóját Pörgő. – 20 hold földje van, azon gazdálkodik. Lányai férjhez mentek, városlakók lettek. Nagyanyám meghalt, nagyapám, akit Ópapának hívtunk, egyedül maradt. Szüleim megkértek, hogy legyek ott addig, amíg a nagyobb munkák tartanak, és lássam el a ház körüli teendőket, mert Ópapa az aratással és a csépléssel van elfoglalva. Helyette én zsákoljak a cséplőgépnél, és segítsek padlásra vinni a gabonát. Ópapa nagyon szeretett. Fia nem volt, így kicsi koromtól kezdve sokszor heteket töltöttem ott: "ember"-nek hívott.
Ismerte a Duna mentén húzódó erdő minden titkát. Tudta, hol terem a legnagyobb szemű szeder, hol borjaznak az őzek, merre járnak inni, a Duna mely szakaszán érdemes dobóhálóval halászni, merre rabolnak gyakrabban a szép testű balinok, hol tanyáznak a süllők, melyik fűzfánál érdemes pergetni a vad tekintetű csukára, melyik tuskó alatt lapul a legnagyobb bajszú harcsa. Tavasszal pedig, amikor a kiáradt Duna elöntötte a kubikgödröket, a sekély vízben lyukas fenekű kosárral, tapogatva fogtuk az ivásra kiúszó hatalmas pontyokat, keszegeket. Most a nyáron kissé megtört öregembernek láttam. Valóban rászorult a segítségemre. Reggel négykor kelt, megetette a teheneket, a lovakat, de a disznók etetését rám bízta. Ötkor már fogta a tarisznyáját, felült a kocsira, és kiment a földre. Reggelente meg kellett várnom Pöre nénét, a szomszédasszonyt, aki Lidi lányával hatkor jött tehenet fejni, majd a kannákba szűrt tejet széthordták: a pap, a tanítónő, a jegyző, az orvos és a harangozó csak a házi tejet fogyasztották, a bolti tejet nem becsülték.