Művészek és modellek

Egyik reggel egy Greenwich Village-i műterembe hívtak. A szobrász – Millard volt a neve – új műbe kezdett. A figura első vázlatával már elkészült, a munka most érkezett el abba a szakaszba, amikor a szobrásznak modellre volt szüksége.
A szoboralakon lenge ruha volt, a test minden ráncnál, redőnél áttetszett az anyagon. A szobrász megkért, hogy vetkőzzem le meztelenre, mert másképp nem tud dolgozni. Minthogy tökéletesen elmerült készülő művében, és engem tárgyilagos közömbösséggel méregetett, habozás nélkül levetkőztem és beálltam, ahogy kívánta. Noha akkor még ártatlan voltam, Millard közelségétől úgy éreztem, hogy meztelen testem semmiben sem különbözik az arcomtól, s hogy tulajdonképpen a szobor meg én azonosak vagyunk.
Amíg Millard dolgozott, arról mesélt, hogy hogyan élt azelőtt a Montparnasse-on. Gyorsan telt az idő. Nem tudtam, hogy történeteivel nem a képzeletemet akarja-e lázba hozni, noha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta irántam. A montparnasse-i világot a maga örömére idézte fel. Ilyen történeteket mesélt.
Egy kiváló modern festőnek fehérmájú volt a felesége – mellesleg, azt hiszem, tüdőbajos. A nő krétafehér arcában mélyen ült lángoló, fekete szeme. A szempilláját zöldre festette, párductestére feszes, fekete szaténruhát húzott. Nádszálkarcsú derekán vagy hat hüvelyk széles, kövekkel kirakott, görög ezüstövet viselt. Minden szem megakadt azon az övön. Egy rabszolga öve – gondolta, aki ránézett. Igen, ez a nő a lénye legbelsejében rabszolga volt: tulajdon szerelmi éhségének rabszolgája. Minden férfi tudta, hogy csak meg kell ragadnia az övet, kinyitni, és a nő egyből a karjába zuhan. Olyan volt ez az öv, mint a Cluny múzeumban kiállított erényöv: a háborúba induló kereszteslovagok azt csatolták a feleségükre, mert az elöl lenyúló ezüstlemez eltakarta és bezárta asszonyuk szemérmét, amíg ők távol voltak. Hallottam egyszer egy elragadó történetet egy lovagról, aki felcsatolta az erényövet feleségére, és a halálra felkészülve rábízta a kulcsot a legjobb barátjára, majd ellovagolt, de alig tett meg néhány mérföldet, amikor látja ám, hogy vágtat utána a barátja és bőszülten kiabálja: "rossz kulcsot adtál! "
Nos, ilyesféle gondolatokat keltett bennünk az öv, amelyet Louise hordott. Ha megláttuk, hogy belép a kávéházba, éhes tekintettel végigmér bennünket, viszonzást várva, vagy legalább azt, hogy meghívjuk az asztalunkhoz, valamennyien tudtuk, hogy megkezdődött az aznapi vadászat. Louise férje