Férfiavatás 2. rész

No, akkor folytatom a balatoni történettel. Emlékszel, hogy akkor már bútorasztalosnak tanultam, és a második év végén a legjobb barátommal, tudod, a Szilágyi Bandival, akivel együtt inaskodtam, lementünk a Balcsira, mert a ’70-es években az volt a menő. Nagy szó volt ám ez, mert hát először repültünk ki anyáink védőszárnya alól, türelmesen végighallgattuk az ősök figyelmeztetéseit és jótanácsait, magunkban persze szentül megfogadtuk, hogy még véletlenül sem tartjuk be egyiket sem, aztán a végén csak elengedtek bennünket. Stoppal mentünk, mert hát az ember ott spórol, ahol tud, ez teljesen megszokott dolog is volt, meg hát akkoriban még sokkal-sokkal könnyebben felvették az embert – pláne a fiatalokat – az autósok, mint manapság. Pénteken kora délelőtt indultunk, amikor már érezhetően megnőtt a Balaton felé az autóforgalom, de így is jó fél napba telt, mire leértünk Révfülöpre – a szülők szerint még valahol a vonaton zötykölődtünk – és rögtön szállás után néztünk, mert hát csak kell valahol aludni. Akkoriban még nem voltak hajléktalanok, ha a parton alszunk, a rendőrök rögtön el is vittek volna bennünket. Néztük a sok "Zimmer Frei" táblát, egy-két helyen megnéztük a szobát is, de hát nagyon drágák voltak az erszényünkhöz képest. Azt még nem is mondtam, hogy az utolsó stopnál a kocsiba felejtettem a zsebrádiómat, amit az öregem vett nekem az előző héten 500 Ft-ért, tudod, mekkora pénz volt az a hetvenes évek közepén? Mondtam: ezt valahogy össze kell spórolni és venni egy ugyanolyat, mert az öregem elpáhol, ha nincs meg, emlékszel, milyen kemény keze volt az öregnek, itt nem volt mese, rádió nélkül nem mehettem haza. Már azon voltunk a haverommal, hogy mégiscsak a parton alszunk, lógattuk is az orrunkat rendesen, egyszer csak szembejött velünk egy öregasszony. Olyan ronda volt, mint az utálatoskép, állítom, hogy a vasorrú bába bálkirálynő lett volna mellette, a feneke meg akkora, hogy kirakós römit lehetett volna játszani rajta, de amikor közelebb ért, egész barátságos hangon megkérdezte:
– Fiatalemberek, nem tán szállást keresnek? – azzal szúrósan ránk nézett.
– De igen, néni, épp ez ügyben járunk – szólt Bandi.
Az öregasszony hangja rögtön fuvolázó lett, csakhogy ez a fuvola mintha emberi sípcsontból készült volna:
– Akkó ne is fáraggyanak tovább hiába, gyüjjenek el hozzánk, mi ingyért aggyuk a szállást, van a kertbe egy kis kamora, ott elhálhatnak, ha akarnak.