Kelepce 1. rész

Harmincvalahány évesen interneten társat keresni... nem épp a krisztusi korhoz való. Vagy mégis? Ki tudja. Én mindenesetre ehhez folyamodtam.
Hja, kérem... ha az embernek igényei vannak... melyek eltérnek a megszokottól.
Hosszasan leveleztünk egymással a Neten. Nekem is meg volt a maga "szokásostól eltérő" igényem, Neki is. Jó ideig csak a "nickname" jelentette az ismeretséget. Eléggé kötött az időbeosztásom, így eléggé macerás volt összehozni a személyes találkozást. Személyleírása nem sokat mondott: barna haj, kék szemek, átlagos testalkat és a többi. Korombéli lány. Aki az e-mailek szerint egyedül érzi magát a világban. Kiszolgáltatott, és ezért szereti, ha valaki neki lesz kiszolgáltatott. Én csak némi eltévelyedés keretében sodródtam át az élet eme kiszolgáltatott világába. Csak összehoztuk a személyes találkozót.
Az volt ám a meglepetés. Milyen kicsi a világ! Rég nem látott osztálytársnőm volt a gimiből. Ő ismert meg engem. A kapcsolat tartamát illetően nem maradtunk semmi konkrétumban, csak nagyoltan egyeztettünk.
Megkötöz... elhallgattat... és bizonyos korlátok között azt tesz velem, amit akar.
"Kiszolgálja magát"... de ha lehet, facsarjon ki az élvezetek keretében.
Eljött a nap. Sose gondoltam volna azt, ami történt. Tavaszi illat volt a belváros hatalmas forgalma ellenére is. Már nem volt tél, de még tavasznak sem mertem volna nevezni ezt a hűvöset. Mindenesetre eléggé könnyen öltöztem: szabadidőruha, póló és sportcipő. Valami hasonló volt a kívánsága. Órát lehetett volna igazítani mindkettőnkhöz. Nem messze lakott, az egyik mellékutcában. Elindultunk, kézen fogva egymást ezen a tavaszi reggelen. Útközben összefutottunk az egyik barátnőjével. Bemutatkozás után kiderült, hogy "állítólag" a lakáson maradt a táskája. Így jött velünk. Nem ilyen nagy társaságban képzeltem a "randit", de hát... mentünk.
A lakásra érve újabb két lány fogadott. Isteniek voltak a focimezre hasonlító pólókban, rövid sportnadrágban, és sportcipőben. Bekísértek a nagyszobába, és leültünk az asztalhoz.
– Üdítőt? Teasüteményt? – kérdezgették, és nyújtották a tálakat, poharakat. Én meg arra gondoltam, hogy mikor mennek már el a létszámfeletti lányok. Lágy szellő lengette a nyitott ablakok előtti függönyöket.