A megbeszélés

A lábam magam alá húzva ültem a sarokban terpeszkedő fotelben. A Hold bevilágította hálószobánkat, s boldogan, ellazulva figyeltem a velem szemben elterülő franciaágyon fekvő szeretett férjem, mint szuszog fáradtan, édesdeden. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt korábbi szex csatánk miatt, hiszen jól tudtam, alig pár óra múlva az én szeretett drágám felkerekedik, hogy újra megjárja Európa útjait. Ha minden jól megy, akkor legközelebb másfél hét múlva találkozunk ismét Fehérváron, ahová mintegy kétórai kocsikázás után viszem neki a tiszta váltásruhát és a finom hazai ízeket. Aztán egy rövid, fáradt beszélgetés után indul is azonnal... Igen. Házasságunk elmúlt 8 éve ezzel telt. Ő elmegy, én várok... Sokszor két-három hétig nem is látjuk egymást, csak telefonon keresztül tudunk kapcsolatban lenni. Azt is ugye okosan, hiszen drágák a díjak. A cég meg ugye nem száll be a költségekbe...
Mára azonban kapcsolatunk arra a szintre jutott, hogy szeretnénk végre családot alapítani. Férjem 33, én négy évvel fiatalabb vagyok. Mire várjunk még? Amit kellett, az egzisztenciánkat, azt összehoztuk, némi tartalékkal is rendelkezünk. Csak hát a munka... Nincs időnk, hiszen szegényem szinte nincs is itthon, vagy ha pár napot itthon tölt, akkor energiája nincsen, hogy belevágjunk komolyan...

Csak ültem ott a fotelben és pár órával ezelőtti beszélgetésünk visszhangzott fejemben.

– ... De Tamásnak miért vannak ilyen rövid, de mégis jól fizető fuvarjai? – kérdeztem férjem.

– Meg van az oka... – válaszolta.

– De mégis mi? Te miért nem tudsz olyan sokat itthon lenni, mint ő?

– Hagyjuk ezt! – kérte – Ő nem igazán jó példa.

– Talán közös biznisze van a főnökötökkel, vagy mi? – kérdezősködtem tovább, s ha lehet még közelebb bújtam férjemhez. Imádom, ahogy forró bőre perzsel.

– Úgy is mondhatjuk...

Úgy is mondhatjuk... Ez a mondat nálam a teljes zavart idézte elő. Hiszen mire gondoljon ilyenkor az ember lánya? Tényleg közös biznisz, talán társtulajdonosság áll fenn, csak csendestársi formában? De akkor miért fuvarozik Tamás? Mármint, hogy miért ül kocsira és rója az utakat nap nap után?

– És mi az a közös biznisz, ha mondhatjuk úgy is? – kérdeztem.

– Mindegy. Valószínűleg úgysem igaz.

Valószínűleg úgysem igaz... Néhány percig forgattam magamban ezt a mondatot. Eszembe jutott valami, egy gondolat, amit azonnal el is vetettem.