Mindennapi történet

SMS hangja hasított bele a csendbe. Nyár volt, az irodai asztal ragadt a ráfolyt verítéktől, s bár munkaidő volt, D. órák óta egy fényképet nézegetett. Csendben, szomorúan és könnyes szemmel.
Aztán a telefonjáért nyúlt. Szenvtelenül nyomkodta a gombokat, azt hitte, egy újabb képet kapott a barátnője előző heti esküvőjéről.
– Na mi újság, hercegnőm? Felétek is meleg van? – állt az üzenetben, melyen meglepődött. Nem a barátnője írta azt, hanem T., akinek a fotóját nézegeti, Isten tudja, mióta...
Hirtelen erő támadt benne, könnyei felszáradtak arcáról és mosolygott. És félt. Bátorságát összeszedve válaszolt az előbbire:
– Gyere le hozzám, megmutatom, milyen meleg van errefelé! Egyedül leszek a hétvégén... – szólt a válasz. Soha nem csinált még ilyet, hogy ilyen nyíltan és őszintén fel magát egy férfinak, főleg egy olyannak, aki már nagy fájdalmat okozott neki. A viszonzatlan érzelmek hűvös elutasítását, a sírás kísérte szavak meg nem értését. Tudta, ha a történet ott folytatódik, ahol hetekkel azelőtt abbamaradt, ő lesz a vesztes.
Kisvártatva újabb SMS érkezett, de tudta, mi áll benne. Ismerte annyira T. – t, hogy biztos lehessen abban, ennek az ajánlatnak nem fog ellenállni...
– Este hatkor indul a következő vonat hozzád. Nyolcra érkezem majd vele, kérlek, gyere ki elém. T. – elolvasta. S úgy döntött, kimegy elé.

A munkából hazaérve elővette az összes olyan eszközt, melytől kinézetében történő javulást várt. A sminkkészlet darabjai, a hajszárító, a hajlakk és a parfüm ott sorakoztak mind előtte. A ruháját is jó előre kiválasztotta, hiszen már kora délutántól azon gondolkodott, mit visel majd, ha T. elé megy. Felöltözött.
– Azt hiszem, így jó leszek. Ha mégsem, a következő vonattal már mehet is haza... – beszélt magában a hatalmas tükör előtt.
A vasútállomásig tartó út maga volt számára az örökkévalóság: minden kanyar és minden egyenes szakasz végeláthatatlan hosszúnak tűnt akkor. S ahogy a busz végre begördült a célhoz, ő elsőként szállt le róla. Kiválasztott magának egy padot, arra ült le, s várta a kedvesét.
Hűvösre fordult már a szeptemberi este, fázott. Összehúzta magán a könnyű nyári kabátot, melynek résein átfújt a szél. Haja az arcába szállt, s gémberedett ujjaival csak lassan tudta azokat kisimogatni onnan. Sötét is volt, alig látott: hunyorogva figyelte az információs tábla feliratait: „Gyors vonat érkezik a 2. vágányra, 20 óra 14 perckor.