Csak egy harapás

Egyáltalán nem tűnt számomra vámpírbárnak. Nem láttam agyarakat, sem vérontást, és a fekete bársony sem volt túl hangsúlyos. Minden igazán hétköznapi benyomást keltett.
Szereztem magamnak egy pohár vörösbort, és figyeltem. Igazából nem is nagyon tudtam, mit keresek itt, leszámítva, hogy már hónapok óta sétálgattam a The Point előtt, és azon tűnődtem, milyen lehet belül. Hallottam a pletykákat – mindenki hallotta őket – a vámpírokról, a szexről és bujálkodásról, majd pénteken este, két pohár vörösbor után úgy döntöttem, megnézem magamnak. Szóval felvettem a legmélyebb dekoltázsú, pasi-vonzó mini ruhámat, és útnak indultam.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a felnőttek beszélgetésében, mintha minden magasan a fejem felett történt volna és én nem vettem részt benne. Miközben kortyoltam egyet a vörösborból, a gyümölcs mámorító íze elöntötte a nyelvem, és az alkohol lecsillapította a gondolataim. Megiszom az italom, aztán távozok, döntöttem el, elvégre megtettem, amiért indultam. Oké, mint kiderült, nem az az izgalmas, erotikus kaland volt, amiről álmodtam, egy vámpír se vágyott rá, hogy a nyakamba harapjon, de hát mindenki tudja, hogy vámpírok nem léteznek.
Ahogy befejeztem az utolsó néhány kortyot is, észrevettem két nagyon sötét, nagyon jóképű alakot mellettem. Egyikük vörös inget
viselt, a másik feketét, és úgy festettek, mintha most léptek volna elő egy aftershave-reklámból, még az illatuk is olyan volt. Úgy éreztem, részeg vagyok, és tudtam, hogy ennek semmi köze a borhoz.
Letettem az üres poharat a pultra, és éppen azon voltam, hogy felálljak, mikor meghallottam, hogy a dögös vörös odaszól a csaposnak.
– ... és egy újabb pohárral a mellettem ülő, elragadó hölgynek, kérem.
Felnéztem, a férfi pedig rám mosolygott. Lesütöttem a szemem, és beletúrtam a hajamba.
– Köszönöm – feleltem, amint sikerült végre visszaemlékeznem, hogyan kell szavakat formálni a számmal. – De éppen indulni készültem.
– Akkor legyen ez az útra – felelte a feketébe öltözött férfi rekedtes, francia akcentussal, majd áthajolt a barátja mellett.
– Jean vagyok, ő meg a barátom, Sebastian.
Kezet fogtam vele. Hűvös, de erős szorítása volt, érintése minden gondolatot kiűzött a fejemből, kivéve egy igen huncut gondolatot.
– Szia – feleltem, miközben elengedte a kezem, és ujjaival a bőröm kezdte cirógatni. – Én Carrie vagyok.