Szigeten 2. rész - Katie és Tom

Miután a három ember elhagyta a szigetet, Katie és Tom egyedül maradtak egy kicsinek nem mondható szigeten. Napokig nem mozdultak a partról, a segítségre vártak.
Ahogy Tom emlékszik a történtekre:

Reggel fáradtan ébredtem több helyen zúzódásokkal melyek az ébredéskor eléggé fájtak. Körülnézve ismeretlen helyen voltam, körülöttem a dús növényzettel és a hatalmas óceánnal.
Próbáltuk nyugtatni magunkat hogy biztosan meg fognak majd találni minket és minden rendbe jön és hogy nem mozdulunk a partról mert akkor kisebb az esélye hogy megtalálnak minket. De több nap várakozás után, a modern világ nyútjtotta kényelem hiányában fogytán voltunk a reménynek. Sem a családunk többi tagjáról sem pedig a három emberről nem jött hír akik elindultak segítségért, talán odavesztek az óceánban. A napok pedig csak teltek, és nagyon hiányzott minden otthonról, a szobám, az ágyam, az egész eddigi életem. Elhatároztuk, hogy felfedezzük a helyet ahol vagyunk mert a megtalálásunkba vetett hitünk szinte már teljesen elfogyott, így neki indultunk és a sziget belseje felé vettük az irányt. Már több órája úton voltunk mikor egy tisztáshoz hasonló részhez értünk ahol megpihentünk, és el is határoztuk hogy ott maradunk éjszakára. Miután ideiglenes szállást építettünk magunknak el fogyasztottuk a gyümölcsből álló vacsoránkat, és raktunk egy kis tüzet is mert az éjszakák nagyon hidegek voltak. Éppen emiatt össze is bújtunk és már fél álomban voltam mikor neszt halottam a körülöttünk lévő zöldből, majd a következő amire emlékszem hogy szempárok merednek rám, majd éles fájdalmat éreztem egy pillanatra és melegséget a fejemnél utána valószínüleg el ájultam.
Valamikor az éjszaka folyamán ébredtem hason fekve a homokban hátrakötözött kezekkel, felnéztem elöttem a még parázsló tűz melytől kicsit arrébb a hihetetlen látvány melyet szerettem volna csak álomnak hinni, 2 benszülöttnek látszó férfi dugja a még tűnő anyámat. Ordítani akartam de nem hagyta el hang a torkomat, majd a második próbálkozás sikerrel járt de értelmes szó nem hagyta el számat. Anyám viszont kezdett magázhoz térni, a következő másodpercekben mértem fel, hogy nem kellett volna ordítanom, könnyebb lett volna neki, de hát mit tehettem vészreakció volt.