Gimnáziumi kalandozások 1. rész - Kis szöszkék

"Előtted a küzdés, előtted a pálya... " idézte az igazgató a híres, már-már közhelyessé vált Arany idézetet, de képtelen voltam a beszédre figyelni. Az érettségi bizonyítványok osztójának napján csak ültem a végzősök közt, és az emlékek egyre-másra rohamoztak meg. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi volt, hogy a sok évnek, melyeket e gimnázium falai közt töltöttem, most vége. Már csak azért sem, mert ahogyan itt éltem, életformámmá vált. Ez pedig nem akármilyen életforma volt. Az ellenkező nem számára megnyerő természetem miatt mindig körülvettek a csajok, és bevallom férfiasan, ezt nem egyszer ki is használtam. Eleve közvetlenebbül viszonyultak hozzám, én is hozzájuk, és hát az ilyen kapcsolatok gyakran fejlődtek tovább még kellemesebb dolgokká. Így tulajdonképpen mindig volt egy popsi, amire rácsaphattam, vagy egy cickó, amit meggyúrhattam. Gimnazista éveim vége felé szabályszerűen pletykák kezdtek terjengeni rólam, kivel hogyan és mikor csináltam. De nem idegesített, hiszen így volt olyan lány, aki már csak kíváncsiságból is kikezdett velem. Ahogy gondoltam végig, hány pipivel is voltam, egy délután emléke merengett fel két kis szőkével.

Meleg áprilisi péntek volt, pont az az időszak, amikor a csajok kimerészkednek télikabátjukból, előkerülnek a szekrényből a miniszoknyák és a feszes pólók; vitathatatlanul a legszebb időszak. Aznapra már végeztem, nem volt több órám. A kihalt, második emeleti folyosóra fel kellett még mennem, volt egy kérdésem a spanyoltanárhoz. Visszafelé éppen elhaladtam két "csajom" terme előtt – eggyel jártak alám –, amikor halk sóhajokra lettem figyelmes. Egy darabig álltam és hallgatóztam, mi történhet odabenn, de nem bírtam sokáig, benyitottam. A két kis szöszi lány volt, akiknél nimfománabbat talán nem is tudtam volna mondani a gimiből. Még azelőttről ismertem őket, mielőtt nőcsábásszá váltam volna, de mint később kiderült, jól tudtak idomulni új szerepkörömhöz. Nem volt olyan hét, amikor ne sodródtunk volna össze egy kis huncutkodásra, hol egyiküknél, hol másikuknál, hol nálam, hol épp a suliban. Azért hívtam őket kis szöszkéknek, mert – az egyértelmű ténytől eltekintve, hogy szőkék voltak – egyikük sem volt magasabb 160-nál. De jól is állt nekik, mert emellé homokóra alakkal és nem kis mellbőséggel áldotta meg őket az Isten, egyikük sem lehetett 90 alatt.