Úton a börtönből

Egy fiatalember egymagában ült a vonat hátsó kabinjában. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő lépett be a kabinba és ült le a vele szemben lévő ülésre. Miután kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akikről a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
A nő érdeklődve hallgatta a történetet, bár kezdetben tolakodónak érezte a fiút és hallva, hogy börtönben ült, tartott is tőle. A fiú nagyon sokat beszélt, dőlt belőle a szó, de ez a szomorú történet annyira magával ragadta nőt, hogy az idő múlásával a külvilágra sem figyelt, elkalandoztak a gondolatai, beleélte magát a történetbe.

– Szóval miután kiengedtek, felszálltam az első vonatra. Elnézést, itt van még?
– Hogy? Leszállóhoz értünk? – eszmélt nő, mintha álomból ébresztették volna.
– Nem, dehogy, csak elkalandozott és így minek meséljek tovább?
– Jaj, elnézést, egy picit tényleg, csak annyira szép és egyben szomorú történt volt.

A fiú elégedetten dőlt hátra az ülésen, tudta, hogy elérte a célját, a történet igaz sem volt, csupán a nő bizalmát akarta elnyerni. Tette ezt egy nagyon egyszerű és hétköznapi oknál fogva, most szabadult a börtönből, pénze nem volt, viszont mellette ült egy gyönyörű nő, akinek tervei szerint fizetnie sem kell majd a „szolgálataiért”.

Egy darabig még folyt a beszélgetés, a nő egyre felszabadultabb lett, már szinte folyamatosan nevetett, a férfi által kitalált vicces történetek hallatán, mit sem is sejtve, hogy mi ezzel a férfi valódi célja.

Már beesteledett mire a beszélgetés végére értek. A nő ásított és fáradtan dőlt hátra, ezzel is jelezvén, hogy teljesen kimerült a kötelező, kislányos vihogástól.