Torna után

Nem tudom, most mit csináljak. Most, hogy itt a lehetőség. Hacsak nem értettem félre azt a pillantást a mellemre, és aztán a cinkos vigyort, amivel a lány a szemembe nézett. Pár hete járok ebbe a stúdióba tornázni, és minden csütörtökön itt van ő is. Egyszerre öltözünk át a szűkös kis helyiségben, kényelmetlen közelségben egymáshoz. Az ember ilyenkor kínosan ügyel, hogy még csak véletlenül se nézzen másokra, hozzá se érjen senkihez. Azért persze ő rögtön feltűnt. Gyönyörű fényű a haja, az ilyet mindig megcsodálom, és kerek cicijei vannak, picit súlyosabbnak tűnnek, mint az enyémek. És kedves a mosolya.

Múlt héten már végzett, amikor megérkeztem. A zuhanyzóból jött, és az ajtóban, épp velem szemben, lecsúszott róla a törölköző. Önkéntelenül az ágyékára tévedt a tekintetem, a világosbarna, szépen formázott szőrre a zárt nagyajkak fölött. Ő a meztelen mellemet bámulta, aztán rám vigyorgott. Melegem lett, de nem néztem félre, tartottam a pillantását. Ez most mi? És ha az, amire gondolok, mit tegyek? Tényleg akarom egy nő testét érezni? Különben is: hogy kell egy nőt felszedni? Másképp, mint egy férfit? Vagy hagyjam felszedni magam?

Kicsit reménykedem, hátha ma nem lesz ott. Hátha közbejött neki valami, és akkor lesz még időm töprengeni. Az öltözőben vannak páran, amikor odaérek, de én őt látom meg először. Farmerban és melltartóban áll, a haja lófarokban, a vizes törölközőjét pakolja épp a táskájába. Köszönésemre felnéz, komoly arccal figyel, nem tudom elszakítani a pillantásomat a tekintetétől. Mellé telepszem le, ő tovább öltözik. Levetem a felsőmet, és nem sietem el a tréningpóló felvételét, mert pontosan érzem, hogy a mellemet nézi. Fogja a táskáját, és már indul kifelé, de mégis megáll egy pillanatra.
– Visszajövök – súgja egészen halkan.
A szám hirtelen kiszárad, bólintok. Hát, ez könnyen ment...

Villámsebesen zuhanyzom egy óra múlva, kapkodva veszem fel a ruháimat. Fogalmam sincs hol fog várni. Az "Egészség bár" – nál álldogál a stúdió előterében, valami rémes színű lével a kezében. Ahogy meglát, egyből leteszi. Én persze nem tudom, mit is mondjak, de ő sem szól egy szót sem, míg a rosszul megvilágított utcára nem érünk. – Gréta vagyok – áll meg egy pillanatra, és végre mosolyog.
– Én meg Annamari – mutatkozom be.
– Tetszel nekem – folytatja.
– Te is nekem – fűzöm tovább az intelligens társalgást.
Csönd.
– Most mi lesz? – bököm ki.
– Mit szeretnél? – kérdi.