Egy örömlány vallomásai 1. rész

Hétvégén a szüleimnél voltam, minden találkozómat valami mondvacsinált ürüggyel kénytelen-kelletlen, de lemondtam. Elég ritkán van időm hazautazni, nem szeretem azt az álmosan elterülő, semmittevésbe és igénytelenségbe süppedő kisvárost. Ahol az embereket semmi nem ösztönzi a továbblépésre, de nekem az volt a benyomásom az itt eltöltött 19 év alatt, hogy akkor sem tennének semmit, ha ölükbe hullna a lehetőség. Sokkal kényelmesebb volt önigazolást találni mindenre a sírbakolással és az állandó panaszkodással. Én viszont ezzel szemben elvágyódtam onnan, nem bántam volna hova és merre csak el, néha iszonyatos erővel tört rám ez az érzés. Szerencsére két év sem telt bele és meg tudtam valósítani az álmom, a lehető legmesszebbre mentem attól a porfészektől, ahol úgy éreztem soha nem értékeltek igazán. Egyedül a szüleim kötöttek még oda. De a kisvároshoz gyakorlatilag nem, csak egyetlen utca egyetlen házához, az iránt éreztem egy rejtélyes szeretetfélét. Azért is mentem olyan szívesen haza hétvégén, mert a szüleimnek majdnem egy napra esik a születésnapjuk, s szerettem volna hálámat leróni nekik, amiért felneveltek. Semmiképp nem hagyhattam ki, hogy anyám örömmel dicsekedjen friss diplomás lányával. Alapjában ez így is volt, csak ő nem tudhatta, hogy harmadik évben abba hagytam a jogi egyetemet, s egy teljesen más szakmába kezdtem. Elmondhatom, ugyanaz a mese. A jogi szakmában is sokszor eladják magukat az ügyvédek, annyi a különbség itt mindezt gyakorlatban is megteszem. Fogalmazhatok úgy, hogy a szó szoros értelmében gyakorolom, s ezt egy kicsit sem találom , őszintén mondom. Olyan világba jutottam így el, amiről nem is álmodhattam. De az otthoniak szemében egy egyszerű irodában dolgozó fiatal lány voltam, aki most kezdi el életútját a jogi pályán. Ha nem akartam, hogy anyám belehaljon a szégyenbe, akkor ezt a látszatot fent is kellett tartanom. Otthon tartózkodásom másik apropója az is volt, hogy feltérképezzem nem hallottak-e valami kényes dolgot rólam. Óvatosságom ellenére ez bármikor megtörténhet, bár olyan körökben mozgok mostanában, ahol ennek igen kevés az esélye. De jobb félni, mint megijedni. A profizmus óvatosságon és diszkréción alapszik. S én profi vagyok.